Az 1920–30-as évtized fordulóján induló fiatal írónemzedék tagjaiban Magyarország trianoni tragédiája és kétségbeejtő szociális állapota ébresztette föl a nemzeti és szociális felelősségtudatot. Végveszélyben látták az országot nemzeti és társadalmi szempontból egyaránt. Ezért azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy társadalmi egyenlőségen és nemzeti függetlenségen alapuló új magyar nemzetet teremtsenek. Nyugat-Európában a nemzetek tudata századok alatt szerves fejlődéssel alakult ki, s magában foglalta a különféle társadalmi rétegeket. Ezzel szemben Magyarországon a középosztály és a nagybirtokos arisztokrácia még a 20. század elején is csak önmagát tekintette nemzetnek, a társadalom többségét kitevő parasztságot és munkásságot kirekesztette a nemzetből. Ezzel a nemzetszűkítéssel szállt szembe az 1930-as években az a szellemi és politikai törekvés, melyet népi irodalomnak és népi mozgalomnak nevezünk. A népi mozgalom tagjai a demokratikus átalakulást halaszthatatlannak ítélték a magyarság megmaradása szempontjából. A nemzetből korábban kihagyott néposztályok felszabadítása útján akartak demokratikus magyar nemzetet formálni. A népi írók legfontosabb törekvése az új, európai mintájú nemzettudat megteremtése volt. Ez a program fogta egységbe a különféle származású, különféle műveltségű, különféle esztétikai ízlésű írókat. Származásukat tekintve a népi írók közül legtöbben a parasztságból jöttek. Ezek egy része magasabb iskolái révén már fiatalon értelmiségivé és városivá lett, mint Erdélyi József, Ilylyés Gyula, Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József vagy Juhász Géza. Másik része pedig magasabb iskolák nélkül, önművelés révén vált íróvá, mint Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál, Nagy Imre és Sértő Kálmán. És voltak, akik a középosztályból, többnyire vidéki értelmiségi családból származtak, értelmiségiként mégis szívügyüknek tekintették az alulsó Magyarország felszabadítását, nemzetbe emelését: ilyen volt Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula, Gulyás Pál, valamint a budapesti születésű Szabó Zoltán. A népi írók ideológiai tekintetben is meglehetősen heterogén csoportot alkottak. A közös célt eltérő utakon, módokon keresték. Ebből következett az is, hogy egymás között is éles vitáik voltak sok-sok kérdésben. Az akkori fogalmak szerint baloldali, középen lévő és jobboldali egyaránt volt köztük. Ez könnyen támadhatóvá is tette őket. Közvetlen élményük volt valamenynyiüknek a falu élete, hiszen a nevesebb népi írók közül egyedül Szabó Zoltán született Budapesten, a többiek az ország legkülönfélébb tájairól származtak. Így összességükben az egész ország ismeretét hozták az irodalomba. Mindenkinek megvolt a maga külön tája, amelynek nemcsak szépségeit, hanem nyomasztó problémáit is jól ismerte.
A harmincas évek elején a népi írók a parasztság gazdasági és politikai felszabadítását látták a legfontosabb aktuális társadalmi feladatnak. A szegényparasztság sorsával való törődés a népi mozgalom számára azonban csak feladatainak egyike volt. A népi írók számára a nép az egész nemzetet jelentette, nemcsak a parasztságot. A népi jelzőt pedig annak a politikai gondolkodásnak és cselekvésnek a jelölésére használták, amelyik egyszerre irányult a magyarság szociális és nemzeti problémáinak a megoldására. A nép fogalmának ezt a tág, a nemzetével azonos értelmezését a népi írók világosan kifejtették. Németh László számára Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi volt a példa arra, hogy az irodalom a nép legmélyebb megnyilatkozása. Illyés Gyula szerint a népi irodalomban az egész magyar irodalom érkezett el fejlődésének egy régóta esedékes szakaszába, hogy plebejussá váljék, s mint ilyen azonosuljon az egész nemzettel. A népi irodalmat Gombos Gyula sem egy osztály kifejezőjének tartotta csupán, hanem a magyarság egyetemes igényű szellemi megnyilatkozásának. A népi írók a magyar társadalmat úgy akarták megváltoztatni, szociálisan igazságossá tenni, hogy közben nem feledkeztek meg a magyarság súlyos nemzeti problémáiról. Ezért volt a népi irodalomnak az erős társadalmi érdeklődése mellett határozott nemzeti jellege. A népi írók világszemléletében a nemzeti érzésnek és nemzeti tudatnak nagyon fontos szerepe volt. A nemzeti érzést nem erőltették senkire, de tiltakoztak az ellen, hogy a nemzet nevében olyanok nyilatkozzanak vagy cselekedjenek, akikben nincs meg a nemzeti érzés. Fontosnak tartották azt, hogy a magyar önismeretben a nemzet sorskérdéseinek a világos megmutatása legyen az alap, és hogy az új értelmiség a magyarságért felelősséget vállaljon. A magyar nézőpont azonban sohasem jelentette más népek lebecsülését. A népi írók a magyar nemzet boldogulását a kelet-közép-európai népek közösségében keresték. Németh László úgy látta, hogy a magyar sorskérdések olyan bonyolultak, hogy aki azok megoldására receptet talál, az európai mintát is ad. Illyés a maga patriotizmusát is az egyetemes emberi értékekhez és jogokhoz való mély kapcsolódásával magyarázta: „A világ összefügg; nem tesz tehát jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad.” A népi írók azt vallották, hogy az irodalom mindenkor előtte járt a politikának. Valamennyien úgy érezték, hogy az író felelős népe sorsáért. Írói hívatásukat küldetésnek tartották a közösségi sors alakítását illetően. Nyíltan megvallották, hogy irodalmi munkásságukkal a nemzet megújulását, igazságosabb életét akarják szolgálni. „A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Ludas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak” – írta Németh László. Illyés mondatai szállóigévé váltak: „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán."
Tamási Áron szerint pedig „nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek.” A népben-nemzetben gondolkodó Veres Péter is a cselekvő történelmi jelenlétet tekintette az író küldetésének, s meggyőződése volt, hogy az egyéniség szabadságát nem a közösségen kívül, hanem azon belül kell biztosítani. A népi írókban nagyfokú nemzeti felelősségtudat élt. Hittek abban, hogy az irodalom a maga tudatosító, eszméltető és cselekvésre késztető lehetőségei révén a nemzeti közösség felemelésének eszköze lehet. Ez a nagyfokú közösségi felelősségtudat szervezte őket laza közösséggé. A népiség olyan politikai és szellemi program, amelyik az ország nemzeti és szociális gondjainak a megoldására demokratikus társadalomrendező elv alapján törekszik. A népi írók népiségének a közösségi felelősségtudat a lényege, nem pedig a népköltészeti műformák utánzása. Ezért különbözik alapvetően a népiség az irodalmi népiességtől. A népiesség esztétikai kategória, mely a népköltészetet utánzó irodalmi alkotások megnevezésére szolgál, s melynek csúcsteljesítménye a magyar irodalomban Petőfi költészete. A népi belülről jövő spontán szellemi mozgalom, melynek társadalmi céljai vannak, a népiesség pedig kívülről, programszerűen a néphez hajló irodalmi irány. A kettő között természetesen lehet érintkezés is, de a népi irodalomnak nem ez a jellegadó vonása. Maguk az írók, amikor egyáltalán használták eme megnevezések valamelyikét, akkor többnyire inkább népinek, s nem népiesnek nevezték magukat. Ezzel is el akarták különíteni politikai és irodalompolitikai célokat is követő törekvéseiket az irodalmi népiességtől. A népi író elnevezés Németh Lászlótól származik. Ezen a fogalmon a népi írók a magyar irodalom közösségi-nemzeti felelősségtől áthatott vonulatának a szerves folytatását értették. A népi irodalom és a nyomában kibontakozó népi mozgalom jellegadó vonása az volt, hogy összekapcsolta a társadalmi és a nemzeti szempontokat. A nemzet felemelkedése érdekében akarta megszüntetni a társadalmi igazságtalanságokat. Éppen ez különböztette meg a népi írókat a baloldali radikalizmus képviselőitől. Ez volt a gyökere a népi-urbánus ellentétnek. A népiek is alapvető társadalmi változásokat sürgettek, de nem fogadták el a baloldali radikalizmusnak a nemzeti szempontokat mellőző ideológiáját. A társadalmi problémák éles bemutatásával sohasem fedték el a nemzeti problémákat, a Trianon következtében a magyarságra szakadt nemzeti tragédia elleni küzdelem közben sem hagyták figyelmen kívül a megmaradt haza súlyos társadalmi igazságtalanságait. A népiek a nemzet érdekeit is messzemenően figyelembe vevő magyar radikalizmus, a nemzeti radikalizmus hívei voltak. A népi-urbánus vitában a baloldali radikalizmus és a nemzeti radikalizmus ellentéte nyilatkozott meg. Később azonban sokféle ellentétnek lett fedőneve a népi-urbánus szembeállítás. A félreértések elkerülése érdekében fontos hangsúlyoznunk, hogy a népi irodalom meghatározó egyéniségei európai műveltségű és látókörű művészek és tudósok voltak. A népi írók történelemszemléletének fontos eleme volt az a felismerés, hogy történelmünk során valamely külső és idegen hatalomra való támaszkodás sohasem segítette elő a nemzeti fejlődést. Ez a történelmi tapasztalat vezette a népi írókat, mindenekelőtt Németh Lászlót arra, hogy a magyarság saját útját keressék. Ezt a saját utat nevezte Németh László a harmadik útnak. A harmadik út a magyar radikalizmus igénye és programja volt. Németh László folyamatosan alakította ki a harmadik út programját. A húszas évek Magyarországán egymással élesen szemben álló jobboldal és baloldal között nem kívánt választani, hanem megálmodott egy Harmadik Magyarországot, melyet a huszadik századi magyarságnak kellene megteremtenie a saját kultúrája és hagyományai alapján. A kapitalizmus és a kommunizmus alternatívájával szemben pedig egy harmadik oldalt keresett, amelyik mentes eme szélsőségek hibáitól. Majd a fasizmussal és a szovjet rendszerrel egyformán szemben állva megfogalmazta a harmadik út programját. Ezt hirdette meg 1943-ban a második szárszói konferencián elmondott előadásában is. A népiek szemléletében a „két pogány közt egy hazáért” harcoló Zrínyi példája nyomán nagyon eleven volt a saját út álma, s a harmadik út gondolata a népi mozgalom jellegadó eszméje lett. Nemcsak az utópiákkal szívesen foglalkozó Németh László hitt a harmadik út szükségességében.
A reálpolitikus Bibó István is a harmadik út lehetőségéhez fellebbezett, amikor 1945-ben nagy tanulmányban mérte fel a kétféle félelemtől gyötört magyar demokrácia válságát: „aki Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak e kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló, mert e kettő között ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország lehetősége”. Az adott történelmi körülmények között a harmadik út eszméje nem juthatott többre, minthogy megfogalmazza egy független, szabad Magyarország igényét, melynek gyakorlati megvalósítására azonban akkor a történelem semmiféle lehetőséget nem adott. Mint eszmény mégis megmaradt a magyarságban.
2019. november 19., kedd
2018. október 7., vasárnap
2018. február 8., csütörtök
DOBÓ ISTVÁN: SEM ERŐ, SEM FORTÉLY MEG NEM FÉLEMLÍT!
Kristóf apród egy remekmívű, aranyos sisakot és egy kis ezüstfeszületet tett az asztalra. A karján még egy palástféle köpönyeg is volt. Dobó háta mögé állt. Tartotta szótlanul. Gergely még egy jó rendet olvasott. Benne volt a jegyzékben minden fegyver: kopja, gerely, pajzs, mindenféle golyó, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda és minden harci készség, amit nem a segítség hozott magával. Akkor aztán Dobó fölkelt. Az aranyos sisakot a fejére tette, a vörös bársony kapitányi mentét a vállára. És bal kezét a kardján nyugtatva szólott:
Kedves barátaim és védőtársaim. A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.
A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.
– Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.
Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:
– Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.
Az ablakon besütött a nap, és rásugárzott a falon függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.
– Azért hívattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.
Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.
A teremben csend volt.
Nem mozdult senki.
A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.
Dobó tovább beszélt:
– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra…
Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:
– Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.
– Így legyen! – hangzott a teremben. – Elfogadjuk!
– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.
– Elfogadjuk!
– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.
– Elfogadjuk!
Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.
– Elfogadjuk!
Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:
– Valamit ide szeretnék betoldani.
A szóló Hegedüs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.
– Halljuk – szóltak az asztalnál.
– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.
– Az ostrom szünetében elfogadom – szólott Dobó.
– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.
Dobó folytatta:
– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!
– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.
Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.
Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.
– Esküdjetek velem – mondotta Dobó.
A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.
– Esküszöm az egy élő Istenre…
– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.
– …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.
– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!
Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:
– Esküszünk! Esküszünk!
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)
Kedves barátaim és védőtársaim. A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.
A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.
– Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.
Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:
– Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.
Az ablakon besütött a nap, és rásugárzott a falon függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.
– Azért hívattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.
Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.
A teremben csend volt.
Nem mozdult senki.
A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.
Dobó tovább beszélt:
– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra…
Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:
– Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.
– Így legyen! – hangzott a teremben. – Elfogadjuk!
– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.
– Elfogadjuk!
– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.
– Elfogadjuk!
Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.
– Elfogadjuk!
Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:
– Valamit ide szeretnék betoldani.
A szóló Hegedüs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.
– Halljuk – szóltak az asztalnál.
– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.
– Az ostrom szünetében elfogadom – szólott Dobó.
– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.
Dobó folytatta:
– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!
– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.
Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.
Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.
– Esküdjetek velem – mondotta Dobó.
A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.
– Esküszöm az egy élő Istenre…
– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.
– …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.
– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!
Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:
– Esküszünk! Esküszünk!
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)
2018. január 31., szerda
2018. január 22., hétfő
Szellemi honvédelem A klasszikus demokrácia hívei a nagy médiaálom-ból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak…
A CÖF égisze alatt szerveződött mozgalom, amelyet Szabó Zoltán szavával szellemi honvédelemnek neveztünk el, olyan emberekből áll, akik napi kenyérkereső munkájuk mellett életük szerves részének tekintik a haza sorsával való foglalkozást. Nem tudnak és nem is akarnak közömbösek maradni a köz ügyei iránt, ezért nemcsak figyelemmel kísérik, de alakítják is a folyamatokat véleményükkel és javaslataikkal. Egy sajátos tudásbázis jött így létre, amely folyamatosan gyarapszik, új problémafelvetésekkel és a megszokottól eltérő megközelítési módokkal gazdagítva az elmúlt huszonöt év pártok uralta politikai kultúráját. A CÖF–CÖKA és a szellemi honvédelem révén az elmúlt két évben már sikerült lerakni egy viszonylag új diszciplína, a civilitika alapjait. A napjainkban a témában szerveződő szimpóziumok már az eddigi tapasztalatok rendszerezését és hosszú távú elméleti megalapozását szolgálják.
A szellemi honvédő munka talán soha nem volt fontosabb, mint most, amikor a nemzet szuverenitása, identitásának megőrzése mellett elkötelezett emberek és közösségeik azokkal az erőkkel néznek szembe, amelyek az Európai Uniót nyilvánvalóan a népek olvasztókohójává kívánják átalakítani. Tudjuk, hogy van erő, amely megakadályozza a föderatív uniós elképzelések mindenáron történő keresztülvitelét, de ezt az erőt egész Európa számára nyilvánvalóvá kell tenni, föl kell mutatni.
Hazánkban is evidencia a két tábor szakadatlan ellentéte és elkeseredett küzdelme, de valójában világméretekben zajlik az ideológiai csata, helyi fegyveres konfliktusokkal fűszerezve. A tét nem kisebb, mint hogy a globalizáció eszméje és ellenállást nem tűrő gazdasági-politikai gépezete képes lesz-e legyőzni az önálló nemzetek Európájának karakteres, szubszidiaritásra épülő rendszerét.
A csapatok mindkét oldalon felsorakoztak. Most már a túlélés, a „ki kit győz le?” a kérdés. Ha nehéz is, ideje tudomásul vennünk, hogy a kiegyezés immár lehetetlen.
A szuperbirodalom hadseregének központi erejét a pénz, a fegyverek, és a neoliberális média támogatásával működő, liberálfasizmusra hajló pártok alkotják.
Ezzel szemben a klasszikus demokrácia hívei az emberekre, az egyre tisztábban látó, a nagy médiaálomból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak, a „józan paraszti ész”-re, vagyis a nép erejére.
Európa döntés előtt áll, amelyhez egy nem kis horderejű egyenletet kell megoldania. Azok a lépések, amelyeket az egyenlet innenső oldalán, vagyis most, a következő hetekben-hónapokban és években teszünk, visszavonhatatlanul meghatározzák az egyenlet túloldalát, ahol eldől, vajon gyermekeink és unokáink életében egyáltalán megőrizhető lesz-e még a nemzeti önrendelkezés és a szuverén magyar államiság.
A lélektelen, a pénz mindenhatóságára alapozott szuperhatalmi törekvések elsöprő gazdasági erejükkel ezzel az alapvető emberi, közösségi és nemzeti igénnyel szemben állnak. Csakhogy a legerősebb birodalmak is összedőlnek, és vesztüket mindig az okozza, ha elhiszik magukról, hogy számukra nincs határ, és a nagyhatalmi cél bármely eszközt szentesít.
A világ nagyot változott, a médiauralom és az információs hatalom birtokában a csúcsoligarchák túllőttek a célon. A politika és a tudat manipulátorai az eddigi, öröknek hitt siker ellenére előbb-utóbb szembesülnek majd a kudarccal. Rájönnek, hogy kódjaikat megfejtettük, és álnok céljaik önmagukat leplezik le.
A legutóbb átírt kódrendszer szerint ha már fegyverrel nem sikerült a „demokráciát” más kontinensekre exportálni, akkor a szegénység és a helyi háborúk elől menekülő embermilliókat kell csapdába csalni.
A csapda maga Európa, amelynek téveszmés vezetői a jelek szerint elhiszik, hogy gyorsan és békésen át lehet írni a bevándorlók tudatát, ugyanúgy, mint gyökeresen eltérő közegben kialakult kultúrájukat. Holott a siker több, mint kétséges. Egy iszlámosított kontinens őslakossága az új honfoglalókkal szemben gyors ütemben fogja elveszteni a valaha a keresztény kultúrából eredő, de már jó ideje gyengülő civilizációs erőfölényét.
Az Európa szervezetébe került idegen testek két fronton támadnak. Miközben az arab világban tovább folynak a háborúk, új ideológiai és fegyveres összecsapások kezdődnek kontinensünk belsejében. Az Európai Unió jelenlegi vezetése térdre ereszkedett, és azóta folyamatosan térden áll a világcsendőrség szerepét betöltő Amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági befolyása előtt. Washington pedig ugyanúgy, ahogy az arab világban, most Európában jár el az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata szerint.
A nemzetállamokon belül közben megkezdődhet, illetve folytatódhat a „párhuzamos társadalmak” kiépülése, aminek következő lépéseként a bevándorlók túlmozgásos vitalitása előbb-utóbb autonómiatörekvésekhez vezet majd.
Az unió vezetői az illegális bevándorlás hasznairól beszélnek, és ezzel a népvándorlás jelenségét a legújabb kori rabszolgaság ködösített fogalomrendszerébe próbálják helyezni. Amint az első, több nemzedékkel ezelőtti bevándorlók Nyugat-Európába áramlása idején, most is azt gondolják, hogy az új „rabszolgák” majd elvégeznek minden olyan munkát, amellyel a szociális segélyből élő európaiak már nem szeretik bepiszkolni a kezüket.
Csakhogy ez a gondolkodás ezúttal alapjaiban téves. A mai migráns felkészülve érkezik, és azonnal nehezményezi, hogy kizsákmányolják. „Ismeri a jogait”, és nem tűri, hogy német, francia vagy éppen svéd szomszédai kevesebb munkával jobban éljenek nála. A migránsok számának növekedésével a munkavállalói öntudat is fölcsap, a munkahelyeken feltehetőleg szaporodnak majd a szakszervezeti tiltakozások, az utcán pedig a garázdaság, gyújtogatás, erőszak és kődobálás formáját ölti majd az elégedetlenség. Akár tetszik, akár nem, a védőfalakat most azonnal, a huszonnegyedik órában kell felállítani. Közös uniós elhatározással meg kell védeni a schengeni külső határokat és a dublini egyezményt.
A magyarországi szellemi honvédők is ezen munkálkodnak. Egy közösség erejét, akár párt, akár civilszervezet, az dönti el, hogy hány embert tudhat maga mögött őszinte meggyőződés alapján. A CÖF–CÖKA ma a Kárpát-medence legnagyobb civilszervezete. Ezt a megtisztelő pozíciót csakis a polgárok akaratából lehet elfoglalni, és csak addig, amíg a polgárok is így gondolják. A Békemenet százezreinek kiállása a magyar kormány szuverenitást védő politikája mellett megcáfolhatatlan tény volt, amelyet az
Európai Unió vezetői és baloldali pártjai is kénytelenek voltak tudomásul venni. Olyan védekező erődemonstráció történt Budapesten, amelyen kicsorbult minden pártideológiai fegyver, és amelyen elbukott a neoliberális ellenzék Brüsszelből támogatott, a hatalom visszaszerzésre irányuló, nemzetáruló puccskísérlete.
A CÖF–CÖKA kétirányú információrendszert működtet. Adó- és vevőállomással is rendelkezik. Szerintünk a helyes információkezelés alapvető szabálya, hogy először a bejövő információt kell fogadni és feldolgozni, majd annak eredményeként sugározni kifelé a közös véleményt. Így lehetünk a nemzeti haladó konzervativizmus – jelenleg és már hosszú ideje többségben lévő – támogatóinak szócsöve.
A magyarországi baloldali ellenzék ezzel szemben a kommunista hazugságvilág ártó örökségét viszi tovább. Azonban ebben a politikai szótárban is akad néhány gyöngyszem. A „huncut” hruscsovi mondás megérne egy értő elemzést. Nyikita Szergejevics egyszer azt találta mondani: „A politikusok mindenütt egyformák, ígérnek neked új hidat, még ott is, ahol nincs folyó.” A baloldali civil emberek érzelmeire apelláló bábfigurák, miután eltapsolták a nemzeti vagyon nagy részét, most a kormány és a nép erőfeszítései révén javuló költségvetésből osztogatva kívánják szavazati bázisukat megerősíteni. Elképesztően rövidlátó, populista pénzügyi ötletekkel próbálnak népszerűvé válni, miközben rég elfelejtették, hogy a nyolcéves kormányzás rabló tetteiért és a költségvetés manipulálásáért még mindig nem kértek bocsánatot
a magyar emberektől.
A másik oldalról, azaz jobbról közelítve viszont örömmel nyugtázhatnánk, hogy a szellemi honvédők által megfogalmazott és a CÖF–CÖKA által a társadalom felé visszasugárzott ötletekhez csatlakozva a Jobbik is – még ha jelentősen megkésve, de a forrást közzétéve – megjeleníti a maga elképzeléseit. Például, amikor elkezdtük szervezni a civil önkénteseket a fizikai határzár munkálatainak segítésére, gyorsan felkapták a kezdeményezésben megbújó, pártjuk javára fordítható lehetőséget.
A tény azonban egyértelmű, a honvédség az elmúlt években csaknem négyezer önkéntes tartalékos katonát képzett ki, akik ma is rendelkezésre állnak. Ehhez képest a két jobbikos országgyűlési képviselő belépési kérelme az önkéntes honvédek táborába csepp a tengerben. A történelem már bizonyította, hogy a haza veszélyeztetettsége esetén „mindnyájunknak el kell menni”.
Látható, hogy időnként az ötletgazda CÖF–CÖKA oldalvizére kerül a Jobbik. Például abban a felvetésben is, miszerint a migráció fő kérdéseiben az unió minden tagállamában népszavazást kellene kiírni. Páva utcai demonstrációnkon Bayer Zsolt szájából szó szerint elhangzott, amit most a Jobbik csak ismételgetni tud. A CÖF–CÖKA annak is a tudatában van, hogy az uniós jogszabály ebben a tárgykörben áldemokratikus, és nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések sorozatban zsákutcába futnak.
Innovatívnak lenni nem könnyű, és a konstruktivitás sem egyszerű feladat. Örömmel kell fogadnunk, ha a kormány elsőként foglal állást a hazánkat érintő fontos kérdésekben. Ez történt, amikor is az Európai Bizottság által ránk erőltetni kívánt kvótarendszert azonnal elutasította. Ilyen esetben sem szégyen a jó döntés mellett kiállni, azt megerősíteni és hozzá csatlakozni.
Végül le kell szögezni: a pártérdekek fölötti, össznemzeti célokat szolgáló szellemi vetélkedő számunkra nemes verseny, amelyben a részvételt magunkra nézve a győzelem igénye nélkül is kötelezőnek tekintjük.
A szellemi honvédő munka talán soha nem volt fontosabb, mint most, amikor a nemzet szuverenitása, identitásának megőrzése mellett elkötelezett emberek és közösségeik azokkal az erőkkel néznek szembe, amelyek az Európai Uniót nyilvánvalóan a népek olvasztókohójává kívánják átalakítani. Tudjuk, hogy van erő, amely megakadályozza a föderatív uniós elképzelések mindenáron történő keresztülvitelét, de ezt az erőt egész Európa számára nyilvánvalóvá kell tenni, föl kell mutatni.
Hazánkban is evidencia a két tábor szakadatlan ellentéte és elkeseredett küzdelme, de valójában világméretekben zajlik az ideológiai csata, helyi fegyveres konfliktusokkal fűszerezve. A tét nem kisebb, mint hogy a globalizáció eszméje és ellenállást nem tűrő gazdasági-politikai gépezete képes lesz-e legyőzni az önálló nemzetek Európájának karakteres, szubszidiaritásra épülő rendszerét.
A csapatok mindkét oldalon felsorakoztak. Most már a túlélés, a „ki kit győz le?” a kérdés. Ha nehéz is, ideje tudomásul vennünk, hogy a kiegyezés immár lehetetlen.
A szuperbirodalom hadseregének központi erejét a pénz, a fegyverek, és a neoliberális média támogatásával működő, liberálfasizmusra hajló pártok alkotják.
Ezzel szemben a klasszikus demokrácia hívei az emberekre, az egyre tisztábban látó, a nagy médiaálomból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak, a „józan paraszti ész”-re, vagyis a nép erejére.
Európa döntés előtt áll, amelyhez egy nem kis horderejű egyenletet kell megoldania. Azok a lépések, amelyeket az egyenlet innenső oldalán, vagyis most, a következő hetekben-hónapokban és években teszünk, visszavonhatatlanul meghatározzák az egyenlet túloldalát, ahol eldől, vajon gyermekeink és unokáink életében egyáltalán megőrizhető lesz-e még a nemzeti önrendelkezés és a szuverén magyar államiság.
A lélektelen, a pénz mindenhatóságára alapozott szuperhatalmi törekvések elsöprő gazdasági erejükkel ezzel az alapvető emberi, közösségi és nemzeti igénnyel szemben állnak. Csakhogy a legerősebb birodalmak is összedőlnek, és vesztüket mindig az okozza, ha elhiszik magukról, hogy számukra nincs határ, és a nagyhatalmi cél bármely eszközt szentesít.
A világ nagyot változott, a médiauralom és az információs hatalom birtokában a csúcsoligarchák túllőttek a célon. A politika és a tudat manipulátorai az eddigi, öröknek hitt siker ellenére előbb-utóbb szembesülnek majd a kudarccal. Rájönnek, hogy kódjaikat megfejtettük, és álnok céljaik önmagukat leplezik le.
A legutóbb átírt kódrendszer szerint ha már fegyverrel nem sikerült a „demokráciát” más kontinensekre exportálni, akkor a szegénység és a helyi háborúk elől menekülő embermilliókat kell csapdába csalni.
A csapda maga Európa, amelynek téveszmés vezetői a jelek szerint elhiszik, hogy gyorsan és békésen át lehet írni a bevándorlók tudatát, ugyanúgy, mint gyökeresen eltérő közegben kialakult kultúrájukat. Holott a siker több, mint kétséges. Egy iszlámosított kontinens őslakossága az új honfoglalókkal szemben gyors ütemben fogja elveszteni a valaha a keresztény kultúrából eredő, de már jó ideje gyengülő civilizációs erőfölényét.
Az Európa szervezetébe került idegen testek két fronton támadnak. Miközben az arab világban tovább folynak a háborúk, új ideológiai és fegyveres összecsapások kezdődnek kontinensünk belsejében. Az Európai Unió jelenlegi vezetése térdre ereszkedett, és azóta folyamatosan térden áll a világcsendőrség szerepét betöltő Amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági befolyása előtt. Washington pedig ugyanúgy, ahogy az arab világban, most Európában jár el az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata szerint.
A nemzetállamokon belül közben megkezdődhet, illetve folytatódhat a „párhuzamos társadalmak” kiépülése, aminek következő lépéseként a bevándorlók túlmozgásos vitalitása előbb-utóbb autonómiatörekvésekhez vezet majd.
Az unió vezetői az illegális bevándorlás hasznairól beszélnek, és ezzel a népvándorlás jelenségét a legújabb kori rabszolgaság ködösített fogalomrendszerébe próbálják helyezni. Amint az első, több nemzedékkel ezelőtti bevándorlók Nyugat-Európába áramlása idején, most is azt gondolják, hogy az új „rabszolgák” majd elvégeznek minden olyan munkát, amellyel a szociális segélyből élő európaiak már nem szeretik bepiszkolni a kezüket.
Csakhogy ez a gondolkodás ezúttal alapjaiban téves. A mai migráns felkészülve érkezik, és azonnal nehezményezi, hogy kizsákmányolják. „Ismeri a jogait”, és nem tűri, hogy német, francia vagy éppen svéd szomszédai kevesebb munkával jobban éljenek nála. A migránsok számának növekedésével a munkavállalói öntudat is fölcsap, a munkahelyeken feltehetőleg szaporodnak majd a szakszervezeti tiltakozások, az utcán pedig a garázdaság, gyújtogatás, erőszak és kődobálás formáját ölti majd az elégedetlenség. Akár tetszik, akár nem, a védőfalakat most azonnal, a huszonnegyedik órában kell felállítani. Közös uniós elhatározással meg kell védeni a schengeni külső határokat és a dublini egyezményt.
A magyarországi szellemi honvédők is ezen munkálkodnak. Egy közösség erejét, akár párt, akár civilszervezet, az dönti el, hogy hány embert tudhat maga mögött őszinte meggyőződés alapján. A CÖF–CÖKA ma a Kárpát-medence legnagyobb civilszervezete. Ezt a megtisztelő pozíciót csakis a polgárok akaratából lehet elfoglalni, és csak addig, amíg a polgárok is így gondolják. A Békemenet százezreinek kiállása a magyar kormány szuverenitást védő politikája mellett megcáfolhatatlan tény volt, amelyet az
Európai Unió vezetői és baloldali pártjai is kénytelenek voltak tudomásul venni. Olyan védekező erődemonstráció történt Budapesten, amelyen kicsorbult minden pártideológiai fegyver, és amelyen elbukott a neoliberális ellenzék Brüsszelből támogatott, a hatalom visszaszerzésre irányuló, nemzetáruló puccskísérlete.
A CÖF–CÖKA kétirányú információrendszert működtet. Adó- és vevőállomással is rendelkezik. Szerintünk a helyes információkezelés alapvető szabálya, hogy először a bejövő információt kell fogadni és feldolgozni, majd annak eredményeként sugározni kifelé a közös véleményt. Így lehetünk a nemzeti haladó konzervativizmus – jelenleg és már hosszú ideje többségben lévő – támogatóinak szócsöve.
A magyarországi baloldali ellenzék ezzel szemben a kommunista hazugságvilág ártó örökségét viszi tovább. Azonban ebben a politikai szótárban is akad néhány gyöngyszem. A „huncut” hruscsovi mondás megérne egy értő elemzést. Nyikita Szergejevics egyszer azt találta mondani: „A politikusok mindenütt egyformák, ígérnek neked új hidat, még ott is, ahol nincs folyó.” A baloldali civil emberek érzelmeire apelláló bábfigurák, miután eltapsolták a nemzeti vagyon nagy részét, most a kormány és a nép erőfeszítései révén javuló költségvetésből osztogatva kívánják szavazati bázisukat megerősíteni. Elképesztően rövidlátó, populista pénzügyi ötletekkel próbálnak népszerűvé válni, miközben rég elfelejtették, hogy a nyolcéves kormányzás rabló tetteiért és a költségvetés manipulálásáért még mindig nem kértek bocsánatot
a magyar emberektől.
A másik oldalról, azaz jobbról közelítve viszont örömmel nyugtázhatnánk, hogy a szellemi honvédők által megfogalmazott és a CÖF–CÖKA által a társadalom felé visszasugárzott ötletekhez csatlakozva a Jobbik is – még ha jelentősen megkésve, de a forrást közzétéve – megjeleníti a maga elképzeléseit. Például, amikor elkezdtük szervezni a civil önkénteseket a fizikai határzár munkálatainak segítésére, gyorsan felkapták a kezdeményezésben megbújó, pártjuk javára fordítható lehetőséget.
A tény azonban egyértelmű, a honvédség az elmúlt években csaknem négyezer önkéntes tartalékos katonát képzett ki, akik ma is rendelkezésre állnak. Ehhez képest a két jobbikos országgyűlési képviselő belépési kérelme az önkéntes honvédek táborába csepp a tengerben. A történelem már bizonyította, hogy a haza veszélyeztetettsége esetén „mindnyájunknak el kell menni”.
Látható, hogy időnként az ötletgazda CÖF–CÖKA oldalvizére kerül a Jobbik. Például abban a felvetésben is, miszerint a migráció fő kérdéseiben az unió minden tagállamában népszavazást kellene kiírni. Páva utcai demonstrációnkon Bayer Zsolt szájából szó szerint elhangzott, amit most a Jobbik csak ismételgetni tud. A CÖF–CÖKA annak is a tudatában van, hogy az uniós jogszabály ebben a tárgykörben áldemokratikus, és nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések sorozatban zsákutcába futnak.
Innovatívnak lenni nem könnyű, és a konstruktivitás sem egyszerű feladat. Örömmel kell fogadnunk, ha a kormány elsőként foglal állást a hazánkat érintő fontos kérdésekben. Ez történt, amikor is az Európai Bizottság által ránk erőltetni kívánt kvótarendszert azonnal elutasította. Ilyen esetben sem szégyen a jó döntés mellett kiállni, azt megerősíteni és hozzá csatlakozni.
Végül le kell szögezni: a pártérdekek fölötti, össznemzeti célokat szolgáló szellemi vetélkedő számunkra nemes verseny, amelyben a részvételt magunkra nézve a győzelem igénye nélkül is kötelezőnek tekintjük.
Szellemi honvédelem
A Kommunista Kiáltvány egyik tézise szerint a proletárnak nincsen hazája. Az úgynevezett kozmopoliták pedig az emberiség iránti szeretettel helyettesítik saját hazájuk szeretetét. Csakhogy a kisebb közösségen keresztül lehetünk felelős tagjai a nagyobbnak: aki elhanyagolja a családját, aligha lesz igazán áldozatkész hazafi. Aki nem tartozik valamely nemzethez - amely része az emberiségnek -, hogyan tartozhatna az egészhez? Csak az léphet elő világpolgárrá, aki előbb egy ország polgára volt.
Petőfi szavai, sajnos, ma is időszerűek:
„Más hazában híven őrzik mindazt, ami nemzeti, / ősi kincsét a magyar nép megveti és elveti. / A magyar magyarnak lenni elfeled, vagy szégyenel. Az ily elkorcsosult nemzet életet nem érdemel.”
Mi saját érdekünkben csak úgy lehetünk európaiak, ha megmaradunk magyarnak. Amennyiben a kulturális sokszínűséget értéknek fogadjuk el – márpedig az európai gondolkodás jelenleg ezt vallja -, nem kárhoztathatjuk a modern nemzeti tudatot céltudatosan megteremtő és vele együtt kultúrájának etnikus színezetet adó és tulajdonító értelmiség fáradozásait. Gondunk és bajunk akkor támad, ha ezek a törekvések egymás ellen irányulnak, vagy a kultúrák közötti különbözőséget alacsonyabb- vagy magasabbrendűséggel magyarázzák.
Egyén nincs közösség nélkül, ezért a család, a különféle természetes közösségek, a nemzetállam és a nemzeti identitás az emberi élet elemi feltételei.
A mai demokrácia természetes kerete a nemzetállam, minden ezen túlmenő próbálkozás – ugrás a sötétbe. Haza és haladás nem zárja ki egymást, de korlátokat állít ez a viszony. A közösség, a nemzet mint természetes képződmény, minden egyén morálisan jól berendezett életének a feltétele. A haladással sokan sokféle módon visszaéltek már: a közösségelvű kommunizmus, a szélsőséges individualizmus, a gnózis, azaz a tökéletes tudás mai formái, a szcientizmus ígéretei…
A nemzet értékét egyaránt megfogalmazzák bal- és jobboldali gondolkodók. A. Giddens a liberális nacionalizmus szükségességéről beszél. R. Scruton pedig így ír: „Egy életképes demokrácia olyan közösséget feltételez, amelyben az emberek összetartozónak érzik magukat, és amely iránt hűséget tanúsítanak. Megtapasztalják, hogy a közös »mi« részei” – olvasható a szerző A nemzetek szükségességéről írt kötetében.
A modern társadalmakban a korábbi közösségek többsége felbomlott, így az értékrend, a normáknak az életvitelre gyakorolt szabályozó és kontrolláló hatása meggyengült vagy megszűnt. Ez a legfontosabb kockázati tényező a mai magyar társadalom számára. Elpusztul ugyanis az a társadalom, amelyben felrúgják a közös játékszabályokat, erkölcsi alapelveket.
A patrióta nemzeti szemlélet újrateremtése a legfontosabb létkérdés. A nemzeti azonosságtudat a legerősebb gazdasági, társadalmi, testi-lelki egészséget védő tényező. A haza (patria) szoros kapcsolatban áll az „atya” (pater) fogalmával és valóságával. A haza örökségünk (patrimonium), azaz ama javak összessége, amelyet atyáink hagytak ránk. A haza tehát örökség, valamennyi polgárának közös java, s mint ilyen egyszersmind súlyos kötelességet is jelent. Isten a „mennyei haza” mellett „földi hazát” is adott, mely felelősség vállalására kötelez.Hogy kit tekintünk magyarnak, e kérdésre egyszerű a felelet. Azt, aki magyarnak vallja magát. Mindenkit „Kit magyarrá tett értelem / Parancs, sors, szándék, alkalom” – ahogy Ady Endre írja. (A tavalyi cselédhez).
A magyar nemzetbe nem lehet beleszületni: csak vállalni lehet és vállalni kell. Beleszületni csak a magyar népiségbe lehet. De a nemzetnek tagja lehet olyan is, aki nem a magyar népből származik. A nemzetet nem az etnikum konstituálja, hanem egyesegyedül öntudata és hivatástudata: szelleme.
„Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít, s választ el egy más múltú és más jelenű néptől” – összegzi Illyés Gyula. „A magyar az – írja -, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki egy nyomorult éhező vagy jogfosztott láttán, magát is sértve érzi emberi, magyar mivoltában.”
A katolikus társadalmi tanítás szerint a család, a nemzet és a haza nem helyettesíthető valóságok: ezek „természetes” formációk. Mind a család, mind a nemzet sajátos módon kötődik az emberi természethez, amelynek társadalmi dimenziója is van. A társadalmak kulturális és történelmi azonosságát a nemzet fogalma foglalja magában és táplálja. Az „idők teljességében”, miután Isten sokféleképpen szólt az emberekhez, végül ő maga lett emberré. „Valamennyi nemzet történetének végső soron az üdvösség történetébe kell torkollnia – mondta II. János Pál pápa. – Hiszen Krisztus azért jött a világba, hogy minden embert üdvözítsen.”
Petőfi szavai, sajnos, ma is időszerűek:
„Más hazában híven őrzik mindazt, ami nemzeti, / ősi kincsét a magyar nép megveti és elveti. / A magyar magyarnak lenni elfeled, vagy szégyenel. Az ily elkorcsosult nemzet életet nem érdemel.”
Mi saját érdekünkben csak úgy lehetünk európaiak, ha megmaradunk magyarnak. Amennyiben a kulturális sokszínűséget értéknek fogadjuk el – márpedig az európai gondolkodás jelenleg ezt vallja -, nem kárhoztathatjuk a modern nemzeti tudatot céltudatosan megteremtő és vele együtt kultúrájának etnikus színezetet adó és tulajdonító értelmiség fáradozásait. Gondunk és bajunk akkor támad, ha ezek a törekvések egymás ellen irányulnak, vagy a kultúrák közötti különbözőséget alacsonyabb- vagy magasabbrendűséggel magyarázzák.
Egyén nincs közösség nélkül, ezért a család, a különféle természetes közösségek, a nemzetállam és a nemzeti identitás az emberi élet elemi feltételei.
A mai demokrácia természetes kerete a nemzetállam, minden ezen túlmenő próbálkozás – ugrás a sötétbe. Haza és haladás nem zárja ki egymást, de korlátokat állít ez a viszony. A közösség, a nemzet mint természetes képződmény, minden egyén morálisan jól berendezett életének a feltétele. A haladással sokan sokféle módon visszaéltek már: a közösségelvű kommunizmus, a szélsőséges individualizmus, a gnózis, azaz a tökéletes tudás mai formái, a szcientizmus ígéretei…
A nemzet értékét egyaránt megfogalmazzák bal- és jobboldali gondolkodók. A. Giddens a liberális nacionalizmus szükségességéről beszél. R. Scruton pedig így ír: „Egy életképes demokrácia olyan közösséget feltételez, amelyben az emberek összetartozónak érzik magukat, és amely iránt hűséget tanúsítanak. Megtapasztalják, hogy a közös »mi« részei” – olvasható a szerző A nemzetek szükségességéről írt kötetében.
A modern társadalmakban a korábbi közösségek többsége felbomlott, így az értékrend, a normáknak az életvitelre gyakorolt szabályozó és kontrolláló hatása meggyengült vagy megszűnt. Ez a legfontosabb kockázati tényező a mai magyar társadalom számára. Elpusztul ugyanis az a társadalom, amelyben felrúgják a közös játékszabályokat, erkölcsi alapelveket.
A patrióta nemzeti szemlélet újrateremtése a legfontosabb létkérdés. A nemzeti azonosságtudat a legerősebb gazdasági, társadalmi, testi-lelki egészséget védő tényező. A haza (patria) szoros kapcsolatban áll az „atya” (pater) fogalmával és valóságával. A haza örökségünk (patrimonium), azaz ama javak összessége, amelyet atyáink hagytak ránk. A haza tehát örökség, valamennyi polgárának közös java, s mint ilyen egyszersmind súlyos kötelességet is jelent. Isten a „mennyei haza” mellett „földi hazát” is adott, mely felelősség vállalására kötelez.Hogy kit tekintünk magyarnak, e kérdésre egyszerű a felelet. Azt, aki magyarnak vallja magát. Mindenkit „Kit magyarrá tett értelem / Parancs, sors, szándék, alkalom” – ahogy Ady Endre írja. (A tavalyi cselédhez).
A magyar nemzetbe nem lehet beleszületni: csak vállalni lehet és vállalni kell. Beleszületni csak a magyar népiségbe lehet. De a nemzetnek tagja lehet olyan is, aki nem a magyar népből származik. A nemzetet nem az etnikum konstituálja, hanem egyesegyedül öntudata és hivatástudata: szelleme.
„Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít, s választ el egy más múltú és más jelenű néptől” – összegzi Illyés Gyula. „A magyar az – írja -, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki egy nyomorult éhező vagy jogfosztott láttán, magát is sértve érzi emberi, magyar mivoltában.”
A katolikus társadalmi tanítás szerint a család, a nemzet és a haza nem helyettesíthető valóságok: ezek „természetes” formációk. Mind a család, mind a nemzet sajátos módon kötődik az emberi természethez, amelynek társadalmi dimenziója is van. A társadalmak kulturális és történelmi azonosságát a nemzet fogalma foglalja magában és táplálja. Az „idők teljességében”, miután Isten sokféleképpen szólt az emberekhez, végül ő maga lett emberré. „Valamennyi nemzet történetének végső soron az üdvösség történetébe kell torkollnia – mondta II. János Pál pápa. – Hiszen Krisztus azért jött a világba, hogy minden embert üdvözítsen.”
2015. szeptember 25., péntek
A globalizáció haszonélvezői és annak vesztesei között húzódik a láthatatlan frontvonal
"Az ember azt gondolná, hogy a Magyarország és az Európai Unió intézményei illetve vezetői között lezajlott tavaly téli konfliktusok után már mindenre fel vagyunk készülve, immunrendszerünk megerősödött és lepattan róla minden balliberális támadás.Egyszóval: már nem könnyű kiütni a biztosítékot. De tévedtünk: újra sikerült.Az u.n. „hazai” ellenzék és félreinformált külföldi politikusok után most a „nyugati értelmiség”-nek aposztrofált körök néhány prominense is vette a bátorságot, és „aggodalmát” fejezte ki Magyarország „jobbra tolódása” miatt, ami véleményük szerint bárkit feljogosít a demokratikusan megválasztott magyar kormány elleni radikális lázításra, vagyis a kormány puccsal történő eltávolítására.
Ezt a véleményüket állítólag érdek nélkül, csakis ember- és demokráciabaráti megfontolásból, a szólásszabadság jegyében tették közzé a világsajtóban. A levél Magyarországon is nyilvánosságra került, természetesen a rabságban sínylődő magyar sajtón keresztül, éppen nagypéntek reggelén. Nemzetközi jogászok megmagyarázták, hogy nincs min fennakadni, a megnyilvánulás - állítólag - nem éri el azt a szintet, hogy jogi normába ütközne, erkölcsi megfontolásokról nem esett szó. Bár kétségeim vannak afelől, hogy ugyanez lenne a külföldi jogi szakértők véleménye, ha magyar értelmiségiek buzdítanának lázadásra valamely másik EU tagország legitim kormánya ellen, most beszéljünk arról, ami a jelenség mögött meghúzódik. Az okokat ismerjük. Szinte már közhely, hogy a felszín alatt munkáló valódi probléma a „magyar út” létezése, vagyis hogy Magyarország három évvel ezelőtt maga döntött a gazdasági válság kezelésének módszereiről. Ez azt is jelenti, hogy hazánk a figyelmeztetések ellenére elhatárolódott az IMF és az Európai Unió regnáló vezetése által diktált, korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő válságkezelési megoldásoktól, azaz a politikai és gazdasági árukapcsolástól, a hitelhez kötött gazdasági és politikai diktátumok feltétlen elfogadásának európai gyakorlatától.
Valljuk be, nem túl kényelmes álláspontra helyezkedtünk. Sokakban felmerülhet a kérdés: miért kellett épp nekünk, Európa egyik „rongyosának”, az eladósodott, gazdaságilag lerabolt Magyarországnak felvállalnia a faltörő kos szerepét, miért kellett önként az első sorba állni, a saját bőrünkön „élesben” kipróbálni a világban uralkodó érdekek megnyirbálásának és az önálló út keresésének összes következményét? Talán azért, mert nem volt más lehetőség, ha nem akartunk tovább sodródni az árral a régi mederben, a biztos rossz irányában.
Tudomásul kell venni, hogy a probléma, amellyel a világ és Európa ma szembesül, már nem ugyanaz, mint volt három évvel ezelőtt, az Orbán-kormány hatalomra kerülésének idején. A gazdasági világválság akkor is ismert és nyilvánvaló ténye mellett azóta bebizonyosodott egy legalább ilyen fontos másik tény is: az, hogy az IMF és az EU intézményrendszere által alkalmazott – és ezért hagyományosnak mondott -válságkezelési módok is csődöt mondtak. Ennek pedig súlyos és messze ható következményei vannak.A válságkezelési technikák alkalmatlansága egyenértékű az azokat kidolgozó és alkalmazó uniós szakértői gárda, intézményrendszer és vezetők kompetenciájának megkérdőjeleződésével. A mai „játszma” Magyarország és a nemzetközi környezet között abban különbözik a másfél évvel ezelőttitől, hogy már nyilvánvaló: az eldöntendő kérdés az egész EU és a tagországok jövője, mégpedig nemcsak a következő választási ciklusra, hanem hosszú távra. A tét az: hogyan tovább Európában? Mely politikai erő és csoportosulás fogja megtalálni a sürgető új megoldásokat, melyekben kénytelen-kelletlen szerepet kell szánni majd az egyes tagországok véleményének, és egész Európa civil társadalmának. 2014-ben el kell dőlnie, hogy milyen irányt vesz az EU gazdaság- és társadalompolitikája.
Az írás a Magyar NemzetbenEnnek fényében kell értelmeznünk a Magyarországra vonatkozó hazai és nemzetközi történéseket.Azt tapasztaljuk, hogy miközben teljes erővel fúj az ellenszél - gazdaságpolitikánk ostorozása, a demokrácia megkérdőjelezése stb. - jelen tudásunk szerint a magyar út összehasonlíthatatlanul jobb eredményességet igazol, mint a Portugáliában, Spanyolországban, Görögországban vagy Cipruson elfogadtatott szokványos megoldások. Nem feltételezem természetesen, hogy az IMF és az EU összehangolt pénzügyi politikája nem a bajba jutott országok megmentését célozza. Csupán megállapítom, hogy mára már tapasztalati tény: a túléléshez szükséges hitel ára minden esetben az adott ország szuverenitásának korábban elképzelhetetlen mértékű visszanyesése – vagyis ezen országok pórázon tartása.
Nem kérdés tehát, miért „veszélyes” egy kis közép-európai ország valamely, látszólag marginális intézkedése Európára, sőt a világra nézve, hiszen a példa gyorsan terjed. Ezért a Magyarország által alkalmazott gazdasági ötleteket és módszereket a fennálló rend őreinek lehetőleg csírájukban kell elfojtaniuk. Ez a nemzetközi pénzügyi tőke számára elvileg „gyerekjáték” lenne, hiszen a kiszolgáltatott magyarországi gazdasági terepen játszva példát lehet statuálni. Csakhogy a magyar gazdasági ellenállás már ma sem elszigetelt jelenség. Jó ideje elkezdődött a hosszúra nyúló ütközet, melyben ezúttal nem országok között és határok vagy politikai ideológiák mentén, hanem a globalizáció haszonélvezői és annak vesztesei között húzódik a láthatatlan frontvonal. Az európai népek közösségének és vezetőiknek el kell dönteniük, hogy melyik oldalra állnak, és ennek megfelelően kell alakítaniuk a hosszú távú stratégiát. Egyelőre még kérdés, hogy Európa abban az irányban kíván-e tovább haladni, mint eddig, vagy változtatni akar. Felismeri-e, hogy friss gondolkodásra, új társadalmi és gazdasági vérkeringésre van szükség. Ha igen, már a következő EP választásokon ennek megfelelően kell lecserélni a változásokat ellenző vezetőket.
Meggyőződésem, hogy a gondolkodásában elaggott, erejét vesztett, beteg Európai Uniónak csak akkor van esélye a kontinensek versenyében, ha a közép- és kelet-európai országok biztosítják számára az infúziót.Nyugat-Európa vezetőinek végre meg kellene érteniük Magyarország és a többi kelet- közép-európai ország „másságát”. Ki kellene használni az eltérő társadalmi fejlődésből eredő előnyöket - ugyanakkor megadni az egyenrangú népeknek kijáró tiszteletet. Azok az országok, melyek ötven évig éltek gyarmatként, politikai diktatúrában, nem kérnek az ellentmondást nem tűrő kioktatásból. Számukra az 1989-ben kivívott függetlenség kincset ér a szó igazi, és - talán kimondhatjuk - nem is elsősorban gazdasági, hanem szellemi értelmében.
Sajnos nem az következett be, amire vártunk. Az EU csatlakozás nem gazdasági és politikai felszabadulásunkat hozta meg, hanem elsősorban a nyugatnak nyitott új piacot, és átmeneti időre biztosította az ottani jólét fenntartását a régi módszerekkel, melyek elégtelensége már akkor megmutatkozott. Mára úgy tűnik, az utolsó tartalékokat fogyasztjuk , a hitelválság mindenki számára evidencia. A nyugati „kisember” is kezdi megsejteni, mit jelent súlyos gazdasági korlátok között élni. A csalódás Közép- Kelet Európában sem kisebb. A csatlakozó országok annak idején úgy tekintettek az EU-ra,mint olyan lehetőségre, amely a gyarmati sorban elvesztegetett évtizedek után végre biztosíthatja felzárkózást az európai civilizáció átlagához. Most azt tapasztalják, hogy erről szó sincs, Európamásodrendű polgároknak tekinti őket, és hitelek fejében még gazdasági-politikai beleszólást is követel a tagországok belső ügyeibe.
Daniel Conh-Bendit az 1968-as diáklázadásonVagyis sorozatban vetődnek föl kérdések. Válaszok helyett pedig támadások jönnek, elterelendő a figyelmet a megoldatlan problémákról, és a felelősség kérdéséről. Ne csodálkozzunk, hogy a politikusok az ideológiai ingoványos terepére próbálják terelni a mérkőzést. Kiváló példa erre a most közzétett levél, amelynek német és osztrák aláírói sem átallják azt állítani, hogy Orbán Viktor újfasiszta rendszert épít. Erre a hazug állításra hivatkozással nyíltan sugallják, hogy jogszerű lehetőség egy EU tagország demokratikusan megválasztott kormányának radikális módszerekkel történő eltávolítása. Mi mást jelentene ez, mint hogy a balliberális mez valójában szélsőbaloldali mundért takar?
Tudjuk, hogy az aláírók közül jó páran 1968 táján még a marxista ideológia híveinek nevezték magukat, és nem álltak messze attól, hogy lenini módszerekkel lángba borítsák Európát. Azóta mintha megfeledkeztek volna régi mestereik legfőbb tanításáról, nevezetesen hogy a tőke természeténél fogva koncentrálódásra törekszik, míg végül egy szűk társadalmi réteg kezében összpontosulva világhatalomra tör. Ezek a „forradalmárok” mára kapitalistábbak lettek a kapitalistáknál, de továbbra is töretlen az elkötelezettségük: ők a totális hatalomra törő pénzügyi világuralmi rendszer júdáspénzen megvett szálláscsinálói. Egyenruhájukon - az irányadó trendnek megfelelően – most éppen „értelmiségi” feliratot viselnek. Kelet- Közép-Európa népei azonban jól ismerik az uniformist és nehéz őket megtéveszteni.
A hároméves nemzeti kormányzásra visszatekintve ma már joggal nevezhetjük a 2010-es magyarországi országgyűlési választásokat történelmi jelentőségűnek. Miért? Elsősorban azért, mert az európai közösségben szokatlan módon, kétharmados parlamenti erővel ruházták fel a választók a jobbközép pártokat. Ez a választási felhatalmazás az új kormány számára egyenértékű volt a 20 éve el nem végzett rendszerváltás befejezésének lehetőségével – és egyben kötelezettségével. A kormány komolyan vette a felhatalmazást, elfogadta a neki felajánott „Társadalmi Szerződést”, amelyben a civil társadalom már a választásokat megelőzően megfogalmazta elvárásait – köztük elsőként új alkotmányozást.
Azzal, hogy a várva-várt rendszerváltás megkezdődött a társadalom különféle szegmenseiben, a kormány elérte, hogy Európában szokatlan módon – és a hazai ellenzék döbbenetére – egy hajóba került, és a választások után is egy hajóban maradt a kormány és a választópolgárok döntő többsége. Ez a hajó 180 fokos fordulatot végrehajtva a mai napig tartja magát a célzott irányhoz. Másként fogalmazva: bebizonyosodni látszik, hogy a nemzet és a kormány összefogása olyan know-how, amely meglepő eredményességet produkál. Ezek után nem meglepő a „másik oldalon” a korábbi gazdaság- és társadalompolitika visszaállításában érdekelt magyar ellenzék, és az Európai Unió szociálliberális érdekektől vezérelt politikusainak egymásra találása. A támadás valójában nem Magyarország ellen irányul, hanem egy vesztes ideológia és egy rosszul szervezett európai intézményrendszer védekezési mechanizmusa, amely a régi rend megtartásáért bármit, így a jövőt is kész feláldozni.
Polgárok a haza védelmébenJobb, ha tudomásul vesszük: Európán belüli helyzetünk akarva-akaratlan hasonló az 1848-ban és 1956-ban betöltött szerepünkhöz.Van azonban egy nagy különbség: míg akkor elszigetelten, egyedül kellett küzdenünk, ma az Európai Unió tagállamaként, egyenrangú nemzetként állhatunk ki saját, már megszerzett jogaink, nemzeti szuverenitásunk és önálló nemzetstratégiánk védelmében. Nem szorul magyarázatra, hogy szövetségesekre van szükségünk. Más, hasonló konfliktusokkal küzdő európai nemzetek szimpátiáját kell megnyernünk, ez pedig csakis a „magyar példa” megismertetésével lehetséges. Ezért soha nem volt nagyobb szükség a magyar értelmiség cselekvő támogatására a kommunikációban, az igaztalan vádaskodásokra való szakszerű, elfogulatlan és pontos reagálás területén.
Az 50 osztrák és német értelmiségi levele után ezért hirdette meg a Civil Összefogás Fórum – Szabó Zoltán író szavával élve -a „Szellemi honvédelem” mozgalmát, melyhez napok alatt több ezren csatlakoztak. A mozgalom – mint neve is mutatja - nem támad senki ellen. Feladata az azonnali, higgadt, tényszerű reagálás, ha Magyarország és a magyar nép méltóságát sértő, lejárató, megalázó, hamis vádaskodással és csúsztatásokkal kell szembesülnünk.
A magyar értelmiség, amely látja és a maga tapasztalatából tudja, merre tart Magyarország, és ezért az útért milyen áldozatot vállal az egész magyar nép, nem nézheti tétlenül, hogy a magyar és európai embereket egyaránt félrevezessék. Csak az az élőlény életképes a természetben is, amely védekezik a támadások ellen. A mi keservesen megtett lépéseinknek is csak akkor lehet folytatása, ha megvédjük a magunk által kijelölt utat. És ez nemcsak jog, de kötelesség is, mégpedig pártszimpátiára való tekintet nélkül. Előbb vagyunk magyarok, és csak azután bal- vagy jobboldaliak, mert közös érdekünk közös kincseinket megóvni: a demokráciát, a nemzetek Európáját, közösségi és egyéni identitásunkat, a független véleményalkotást és a valóban szabad véleménynyilvánítást."
Csizmadia László
CÖF-alapító, szóvivő
2015. július 31., péntek
Szabó Zoltán - Ady Endre világháborús költészete
1914. júliusában olyasmi történt, ami az addigi világot és rendet alapjaiban rengette meg. Olyan háború kezdődött, ahol az emberi élet értéke nullára csökkent, ahol a becsületnek és lovagiasságnak immár semmi keresnivalója nem volt. A legszomorúbb mégis az, hogy ezt az embertelenséget emberek milliói éltették, rajongtak érte, és támogatták minden erejükkel. Kevesen voltak azok, akik észrevették a nemesnek és szentnek mondott háború mögötti valódi borzalmakat és pusztulást. Az emberiség közel járt ahhoz, hogy kiirtsa önmagát, és olyan folyamatot indított el, hogy az ember állandóan retteghessen ettől a kiirtástól. Ady észrevette ezt. Ady ragaszkodott a régi rendhez, rettegett, és féltette népét, a tébolyban meg tudott maradni gondolkodó embernek. Nem nézhette tétlenül a rémségeket, de tudta, hogy fegyverrel és harccal nem lehet békét hozni, ezért elkerülve a hadsereget, tollat ragadott és írt.
Petőfi lángoszlopnak vélte a költőt, lángoszlopnak, ami vezeti népét keresztül mindenen. Adynak meg kellett felelnie ennek. Ő is népére gondolt, és megpróbálta kivezetni a zűrzavarból. De a világ addigra megváltozott. A költő nem lehetett már lángoszlop, a hatalmi politikába nem szólhatott bele senki. Lángoszlop helyett pislákoló lángnyelvecske lett Adyból, akire kevesen figyeltek fel, kevesen értették meg a háború valódi énjét. Hiába próbált meg mindent, hiába közölte folyamatosan verseit a Nyugat, kevesen vették észre a versek jelentőségét, és a közeledő katasztrófát. Ady nem tudta ezt kiheverni, jelentősen belejátszhatott halálába, úgy járt, mint Kasszandra, a trójai jósnő.
Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt. Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.
"Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok."
Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.
De szerintem legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.
Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. "Eltévedt, hajdani lovas" és "Hajdani, eltévedt lovas" jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani ("Vak ügetését hallani"), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó. Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd "múlt századok köde". Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.
"Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.
Egy másik nagyon fontos háborús vers, az Ember az embertelenségben, később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében. Ekkor a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak, a keleti fronton visszaszorították az oroszokat, nyugaton a helyzet változatlan, a szembenálló felek beásták magukat, de a harcok még mindig Franciaország területén zajlottak, és angol segítséggel sem sikerült kiűzni a német hadsereget. Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén. Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltásnak tűnik, ami figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg valamiben, saját emberségünkben. Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellemző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbolondult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia. Móricz Szegény emberek című novellája arról szól, hogy a frontról hazatért katona mennyire nem tud visszailleszkedni a hétköznapi életbe, hogy otthon is az ellenségeket keresi, a jól védhető pontokat, a hídfőket. Elbeszéli, hogy mennyire megbolondul az ember a háborúban, hogy elveszti minden méltóságát, mindent, amire azt mondjuk: ember. Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett.
"És most mégis, indulj föl, erőm,"
Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van ("Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? / Mindegy, indulj csak vakmerőn"), már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit, a rémségeket, a puskatusokat. A negyedik versszakban megjelenik a valóság, az életkép, amiben a költő élt, és ahogy ő látta a háborút. Megjelenik a csucsai kastély, ahonnan Ady a háború egy részének szemtanúja volt. A következő versszak magáról szól. Arról, hogy nem jókedvében harcol eszméiért és az igaz értékekért, hanem mert a pusztulásra törő világ erre kényszeríti, mert nincs más, aki szívében őrizné az ellopott kincseket, az emberségességet. A hatodik versszakban felerősödik a jövő féltése (Adynál szintén nagy kezdőbetűvel, a megszemélyesítéssel érzékelteti, hogy mennyire is félti). Aztán eszébe jut ismét az, amiről az első versszakban szólt már, a felejthetetlen háború okozta sokk, a szenvedés, a kín. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."
1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. Gazdaságuk jobban bírta az anyagháborút, és képes volt a háború végén is kispihent, friss katonákat a frontra küldeni, az utánpótlás sem akadozott. A háború már teljesen megszokottá vált. Az emberek belefásultak a háborúba, nem vártak már tőle sem jót, sem rosszat. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Ady erről ír a Krónikás ének 1918-ból című versében. Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt. A krónikás ének egy XVI. századi műfaj, a törökdúlás idején született sok ilyen, és a végvári harcok kegyetlenkedéseiről és borzalmairól adtak hírt. Ez elevenedett meg újra az első világháborúban. Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. Schöpflin Aladár szerint: "A háború szörnyű, fáradt unalmát nem lehet félelmetesebben kifejezni, mint a rímeknek ezzel a zuhogó egyhangú kattogásával, amely egy pillanatban zökken egyet, rémeset, ijesztőt."
A versben ötször fordul elő a 'jaj' indulatszó. Ez hűen tükrözi azt a lelkiállapotot, amiben a költő írhatta versét. Az 'ölnek' szó négyszer olvasható két versszakban, ráadásul a rím ezzel a szóval furán jön ki, nem passzol teljesen, a költő mégis benne hagyta, nyilván nem véletlenül. Ezzel jelzi a költő azt az elgépiesedést, ami az ölést jelenti az emberek számára (ez szintén megjelenik Móricz: Szegény emberek c. novellájában), az emberség már teljesen kihalt az emberekből, s Ady szerint ezzel teljesen eltörpülnek, lesüllyednek, még az állatokénál is alacsonyabb szintre ("vadakká törpültek"). Hogy milyen mindennapossá vált a halál, azt onnan láthatjuk, hogy már a kövér varjak is unják a hullát, régóta eszik már, és mindig van elég. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörlenek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.
Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.
Ady világháborús költészete számomra a legérdekesebb. Nagyon nagy téma ez, sok mindenről nem szóltam. Írhattam volna még az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről, a Mag hó alatt -ról, a Halottak élén -ről, és sok másik versről, de szerintem ez a három vers, amit kiválasztottam, tükrözi legjobban a költő egész hitvallását, gondolkodását a háborúról. Ez a három vers mutatja be jól, miként változott Ady, amint változott a háború, az emberiség, az egész világ. Ezek tükrében elfogadhatóbbá válik az az ésszerűtlen és felelőtlen párkapcsolat, ami Ady és Csinszka között volt. Miután megértettük a költő lelkét a háborús verseiből, elfogadhatóvá válik ez a mérhetetlen ragaszkodás a nála jóval fiatalabb lányhoz, a kapaszkodás a szakadék szélébe, hogy megmaradhasson az, ami volt, hogy ne vesszen el a téboly forgatagában.
Petőfi lángoszlopnak vélte a költőt, lángoszlopnak, ami vezeti népét keresztül mindenen. Adynak meg kellett felelnie ennek. Ő is népére gondolt, és megpróbálta kivezetni a zűrzavarból. De a világ addigra megváltozott. A költő nem lehetett már lángoszlop, a hatalmi politikába nem szólhatott bele senki. Lángoszlop helyett pislákoló lángnyelvecske lett Adyból, akire kevesen figyeltek fel, kevesen értették meg a háború valódi énjét. Hiába próbált meg mindent, hiába közölte folyamatosan verseit a Nyugat, kevesen vették észre a versek jelentőségét, és a közeledő katasztrófát. Ady nem tudta ezt kiheverni, jelentősen belejátszhatott halálába, úgy járt, mint Kasszandra, a trójai jósnő.
Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt. Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.
"Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok."
Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.
De szerintem legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.
Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. "Eltévedt, hajdani lovas" és "Hajdani, eltévedt lovas" jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani ("Vak ügetését hallani"), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó. Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd "múlt századok köde". Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.
"Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.
Egy másik nagyon fontos háborús vers, az Ember az embertelenségben, később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében. Ekkor a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak, a keleti fronton visszaszorították az oroszokat, nyugaton a helyzet változatlan, a szembenálló felek beásták magukat, de a harcok még mindig Franciaország területén zajlottak, és angol segítséggel sem sikerült kiűzni a német hadsereget. Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén. Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltásnak tűnik, ami figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg valamiben, saját emberségünkben. Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellemző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbolondult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia. Móricz Szegény emberek című novellája arról szól, hogy a frontról hazatért katona mennyire nem tud visszailleszkedni a hétköznapi életbe, hogy otthon is az ellenségeket keresi, a jól védhető pontokat, a hídfőket. Elbeszéli, hogy mennyire megbolondul az ember a háborúban, hogy elveszti minden méltóságát, mindent, amire azt mondjuk: ember. Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett.
"És most mégis, indulj föl, erőm,"
Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van ("Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? / Mindegy, indulj csak vakmerőn"), már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit, a rémségeket, a puskatusokat. A negyedik versszakban megjelenik a valóság, az életkép, amiben a költő élt, és ahogy ő látta a háborút. Megjelenik a csucsai kastély, ahonnan Ady a háború egy részének szemtanúja volt. A következő versszak magáról szól. Arról, hogy nem jókedvében harcol eszméiért és az igaz értékekért, hanem mert a pusztulásra törő világ erre kényszeríti, mert nincs más, aki szívében őrizné az ellopott kincseket, az emberségességet. A hatodik versszakban felerősödik a jövő féltése (Adynál szintén nagy kezdőbetűvel, a megszemélyesítéssel érzékelteti, hogy mennyire is félti). Aztán eszébe jut ismét az, amiről az első versszakban szólt már, a felejthetetlen háború okozta sokk, a szenvedés, a kín. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."
1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. Gazdaságuk jobban bírta az anyagháborút, és képes volt a háború végén is kispihent, friss katonákat a frontra küldeni, az utánpótlás sem akadozott. A háború már teljesen megszokottá vált. Az emberek belefásultak a háborúba, nem vártak már tőle sem jót, sem rosszat. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Ady erről ír a Krónikás ének 1918-ból című versében. Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt. A krónikás ének egy XVI. századi műfaj, a törökdúlás idején született sok ilyen, és a végvári harcok kegyetlenkedéseiről és borzalmairól adtak hírt. Ez elevenedett meg újra az első világháborúban. Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. Schöpflin Aladár szerint: "A háború szörnyű, fáradt unalmát nem lehet félelmetesebben kifejezni, mint a rímeknek ezzel a zuhogó egyhangú kattogásával, amely egy pillanatban zökken egyet, rémeset, ijesztőt."
A versben ötször fordul elő a 'jaj' indulatszó. Ez hűen tükrözi azt a lelkiállapotot, amiben a költő írhatta versét. Az 'ölnek' szó négyszer olvasható két versszakban, ráadásul a rím ezzel a szóval furán jön ki, nem passzol teljesen, a költő mégis benne hagyta, nyilván nem véletlenül. Ezzel jelzi a költő azt az elgépiesedést, ami az ölést jelenti az emberek számára (ez szintén megjelenik Móricz: Szegény emberek c. novellájában), az emberség már teljesen kihalt az emberekből, s Ady szerint ezzel teljesen eltörpülnek, lesüllyednek, még az állatokénál is alacsonyabb szintre ("vadakká törpültek"). Hogy milyen mindennapossá vált a halál, azt onnan láthatjuk, hogy már a kövér varjak is unják a hullát, régóta eszik már, és mindig van elég. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörlenek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.
Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.
Ady világháborús költészete számomra a legérdekesebb. Nagyon nagy téma ez, sok mindenről nem szóltam. Írhattam volna még az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről, a Mag hó alatt -ról, a Halottak élén -ről, és sok másik versről, de szerintem ez a három vers, amit kiválasztottam, tükrözi legjobban a költő egész hitvallását, gondolkodását a háborúról. Ez a három vers mutatja be jól, miként változott Ady, amint változott a háború, az emberiség, az egész világ. Ezek tükrében elfogadhatóbbá válik az az ésszerűtlen és felelőtlen párkapcsolat, ami Ady és Csinszka között volt. Miután megértettük a költő lelkét a háborús verseiből, elfogadhatóvá válik ez a mérhetetlen ragaszkodás a nála jóval fiatalabb lányhoz, a kapaszkodás a szakadék szélébe, hogy megmaradhasson az, ami volt, hogy ne vesszen el a téboly forgatagában.
2015. május 15., péntek
A Nyugat első nemzedéke sorozat-Karinthy Frigyes
Karinthy maga mondta, hogy minden műfajban alkotott maradandót. Az olvasóközönség többnyire irodalmi karikatúráit ismeri, az Így írtok tit, valamint a kisdiák életéből megírt képeket tartalmazó Tanár úr kéremet. De Karinthy életműve ennél jóval tartalmasabb és sokrétűbb. Fiatal korától kezdve vonzódott a tudományokhoz, a magyarok közül elsőként ült repülőre Wittman Viktor pilóta mellett, majd annak szerencsétlenségből bekövetkezett halála után megírta Wittman életrajzát.
Első irodalmi sikerét gyerekkorában érte el, Verne hatását mutató kisregényét, a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című írást 15 éves korában kiadták. A század eleji vicclapokban közölt irodalmi karikatúráival és humoreszkjeivel szerzett magának hírnevet. Ezeket a műveit később sem tagadta meg, de nem egy nyilatkozatából, írásából, kortársak által lejegyzett mondatából kiérződik a keserűség, hogy a humoros művei miatt nem veszik őt eléggé komolyan, nem törődnek filozófiai, politikai gondolataival. (Erre utal A cirkusz című novellájában is.) Főként újságokba, folyóiratokba (Nyugat, Magyar Írás, stb.) írt, több, mint ötezer cikket alkotott életében, ezek között akad riport, tudósítás, útinapló, filozófiai eszmefuttatás, irodalmi elemzés, tűnődés a politika állásáról és temérdek humoreszk.
Regényei nő és férfi kapcsolatát boncolgatják, leginkább a Gulliver utazásai folytatásaként írt Capillária és az Utazás Faremidóba. Legnépszerűbb regénye mégis azUtazás a koponyám körül, amelyet az agydaganata miatt bekövetkezett eseményekről írt. A regényben részletesen leírja az agyműtét közbeni gondolatait, érzéseit, emiatt a külföldi orvosok körében is ismert lett ez az írás.
Novelláiban is sokat foglalkozik a párkapcsolat és a szerelem problémáival, férfi és nő közti egyenlőtlenséggel. A történetek fő témája a szenvedés, a megalkuvás, a magát érvényesíteni próbáló hős sikertelensége. Emellett számos, ma a sci-fi műfajába sorolható történetet is írt.
Sikeres színpadi szerző volt, művei többnyire egyfelvonásos bohózatok, de írt egész estés vígjátékot (Földnélküly János, A nagy ékszerész) és komoly hangvételű darabot is (Holnap reggel). Összegyűjtött színpadi művei három kötetet töltenek meg.
Bár magát sokszor költőnek vallotta, viszonylag kevés verset írt, ezeknek kisebb része a lírai jellegű (pl. a Lecke, a Kudarc, az Ősz) – többségük szabadvers: hosszú, központozás nélküli gondolatkitörés (pl. a Számadás a tálentumról vagy a Karácsonyi elégia).
Sok ismert mű magyar fordítása kötődik a nevéhez, köztük a legnépszerűbb a két Micimackó-meseregény: a Micimackóé, és folytatása a Micimackó kuckója. Mivel Karinthy Frigyes sem angolul, sem németül nem beszélt tökéletesen, a fordítások nagy részét a nyelvzseninek ismert nővére, Karinthy Emília (Mici) készítette, vagy legalábbis ő készítette elő az író számára a nyersfordítást. Őrá utal a Micimackó név.
2015. május 9., szombat
A Nyugat Első Nemzedéke sorozat-Juhász Gyula
| Született | 1883. április 4. Szeged |
| Elhunyt | 1937. április 6. (54 évesen) Szeged |
| Nemzetiség | magyar |
| Szülei | Juhász Illés, Kálló Matild |
Juhász Gyula Máramarosszigeten kezdte tanári pályáját, majd Nagyváradon, Makón és Szakolcán tanított. Itt A Holnap szellemi vezére. Nagyváradi évei – a költői beérkezés holnapos esztendei – egy új író-költő nemzedék csapatának indulatos vitákat, irodalmi csatározásokat sem mellőző útra bocsátásával és elismertetésével korszakot teremtettek. Ady barátja és harcostársaként él a köztudatban, 1919 után is számos erdélyi lap közölte verseit, a konzervatív és haladó irodalmi irányzatok egyaránt számon tartották, s főleg a Pásztortűz, az Ellenzék és Vasárnapi Újság kínál hasznos adatokat a Juhász-filológia számára. Halálakor Nagyváradon kegyeletes cikkek búcsúztatják. "Juhász Gyula megölte magát" – jelenik meg egykori lapjában, a Nagyváradi Naplóban 1937. április 8-án a címoldalas nekrológ, s aNagyvárad és a Szabadság is méltatja egykori munkatársát. Az Erdélyi Helikonban Kovács László, a Korunkban Barta Lajos emlékezik meg róla.
Az első kötet, mely terjedelmesebben és a szemtanú hitelével idézi emlékét, Nagy Andor Tavasz Váradon c. munkája (1939). Hasonló jellegű emlékezések születnek még Dutka Ákos, az egykori nagyváradi sorstárs révén, későbbi könyve, A Holnap városa előzeteseként; vershelyzetek felelevenítéséről Tessitori Nóra írásában (Egy szonett története) vagy az ESZC kiadta Kovács László-kötetben (Az irodalom útján, 1940) olvashatunk, majd Tabéry Géza idéz Juhász-emlékeket aSzabadságban ("Furcsa úgy-e, Elvtárs..."), Antal Sándornak címezve.
A megemlékezés egyik mozzanatára A Holnap városában 1942-ben került sor. Tabéry kezdeményezésére Juhász Gyula egyik váradi lakhelyének utcáját, az egykori és később ismét Holdvilág utca néven ismert szőlős dombi kaptatót a költőről nevezik el, Szegedet, Juhász szülővárosát is megelőzve. Nagyvárad először hódolt azAnna-versek poétájának, akit ekkor a szintén nagyváradi költő-publicista Horváth Imre is felidéz Váradon volt a legboldogabb az Anna-versek költője c. írásában (Esti Lap, 1941. május 23.), egyébként Juhász régi csodálójaként, hiszen ugyancsak ő jegyezte már az Aradi Közlöny 1937. április 8-i számában a Juhász Gyula haláláracímű verset, amikor Radnóti Miklós, József Attila és Emőd Tamás is szerzett költői nekrológot.
A Juhász-irodalom első nagyobb lélegzetű vállalkozása egy Tabéry-előszó (Pro memoria) és a helyi kiadás révén fűződik Nagyváradhoz: Magyar László Milyen volt szőkesége... c. könyve 1942-ben emlékezik a poétáról. Az irodalmi körökben érdeklődéssel fogadott munkát hozzászólások kísérik: 1942. március 21-én aNagyváradban Salgó Sándor, a váradi Esti Lapban Halmay Árpád újítja fel a költő emlékét, majd Jancsó Elemér Két diák Juhász Gyula sírjánál c. írása jelenik meg a Nagyváradban (1942. március 24.). Ebben az időszakban rendezik meg a Református Kultúrpalotában, Juhász Atalanta c. operettsikerének színhelyén az első nagyváradi Juhász Gyula-estet is, melyen Tabéry Géza és Dutka Ákos, valamint a színtársulat versmondói szerepelnek. A Juhász-emlékezet érdekessége Scheiber Sándor Szentírási képek Juhász Gyula verseiben c. írása a kolozsvári Zsidó Diák-naptár 1943–44-es kötetében.
A költő születésének 60. évfordulóján, 1943-ban ismét Nagyvárad felé fordul Juhász tisztelőinek figyelme: a premontreiek gimnáziumában, Juhász tanár úr egykori iskolájában emléktáblát lepleznek le, az ünnepség szónoka Tabéry Géza. Csak szórványos közlések éltetik a poéta emlékezetét: így Serestély Béla írása az aradiHavi Szemlében (1944).
A második világháború után Jancsó Béla közli az első Juhász-emlékezést az Utunkban (1947/12); az Új Élet és az Igazság cikkei 1952-ben, a költő halálának 15. évfordulóján jelennek meg (az utóbbiban Szász János írása). Később az Utunkban Pogány Sándor Tanítványa voltam Juhász Gyulának címen (1956/40), majd azIgaz Szóban Egy nap Juhász Gyulával c. írásában (1957/2) Serestély Béla és Népével nő Juhász Gyula c. méltatásával (1957/4) Molter Károly áldoz emlékének.
Juhász Gyula emlékezetének újabb eseménye a költő halálának 20. évfordulóján, 1957-ben rendezett emlékünnepély Nagyváradon. Pataki Bálint az Utunkban,Sztojka László és Pogány Sándor az Igazságban, majd az Atalanta díszlettervezője, a szintén holnapos Manojlovics Tódor az Igaz Szóban elevenít fel egykori epizódokat a költő életéből.
Utána közel két évtizedig ismét alig akad említésre méltó erdélyi magyar emlékezés. Magyarországon időközben már megjelent résztanulmányok (Grezsa Ferenc,Péter László, Szalatnai Rezső kötetei) s egy igényes emlékkönyv kiadása, majd a költő Összes Műveinek kritikai kiadása után a még hiányzó teljességigényű monográfiát ugyan nem pótló, de elősegítő célzattal ismét nagyváradi szerző éleszti Juhász Gyula emlékét. Indig Ottó László előbb doktori értekezésének néhány fejezetében, ezt követően ismeretlen Juhász-költemények és elbeszélések közlésével (NyIrK, A Hét), továbbá a Juhász-színikritikákat is idéző Téka-kötetben(Nagyváradi színikritikák A Holnap évtizedében, 1975) értékesíti kutatásait, következő kötete pedig (Juhász Gyula Nagyváradon, 1978) első összegezése annak, amit Nagyvárad egykori hét napilapjából, valamint a későbbi Juhász-irodalomból dokumentálva a költő nagyváradi éveiről megtudhatunk. Már e Kriterion-kötet tanulságait is figyelembe véve, további kutatások újabb eredményeit is beépítve írja meg újabb Juhász-tanulmányait s a Nincs szebb jövendők májusánál c. kismonográfiát (Kolozsvár, 1980). Diósszilágyi Ibolya, aki Juhász-kutatásainak eredményeit korábban a kritikai kiadás köteteiben, majd a Művelődésben (1957/8) tette közkinccsé, A Hétben (1983/35) emlékezett Juhász tanár úrra, s átfogó monográfiát készített elő kiadásra a költő nagyváradi éveiről.
Juhásszal kapcsolatos gazdag emlékanyaga révén említést érdemel a nagyváradi Ady-múzeum is. Tárlóiban számos fotó, szövegmásolat, dokumentum idézi A Holnap szervezőjének Adyhoz és Nagyváradhoz fűződő kapcsolatait.
Születésének 100. évfordulója alkalmából a Tápai lagzi elemzésével idézi a költő emlékét Mózes Attila az Utunkban (1983/13) és Markó Béla az Igaz Szóban (1983/4), tragikus magányosságáról fest képet "Hic fuit Juhász Gyula..." c. esszéjében Luczai András (A Hét, 1983/14). A centenáriumot a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozata Város, kinek nem látni mását c. Juhász-versműsorral ünnepelte meg 1983. május 13-án.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)