Kossuth Lajos
(Monok, 1802. szeptember 19. – Torino, 1894. március 20.)
KRÚDY GYULA
Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményekben részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését.
Ferenc József huszonkét esztendővel élte túl Kossuth Lajost, mégis 1916-i bécsi temetésén, e legnagyobbszerű gyászpompában, amikor az osztrák császárság és magyar királyság utoljára mutathatta meg a világnak díszét, koronáját, csodálatosságát az emberi pompának, a császárságnak: mégis ezen a bécsi temetésen sokaknak eszébe jutott Kossuth Lajos temetése.
Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két kemény öregember, akihez csaknem egy századéven át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik.
Kossuth temetésén mindenki ott volt, aki Magyarországon egy körömfeketényit is számított. Az volt a ritka ember, aki nem jött el.
Százezrek és százezrek szállták meg az utcákat, mert hiszen előre kihirdették, mely útvonalon viszik Kossuthot a temetőbe. A Múzeumból a fél város megkerülésével az Andrássy úton, Teréz körúton, Erzsébet körúton át a Kerepesi útra és onnan a temetőbe, ahol már felállították Kossuth fekete márványból való, de ideiglenesnek mondott kriptáját, a Deák-mauzóleum közelében.
Ezrek és ezrek foglalták a helyeket a háztetőkön, ahová ugyan életveszélyes volt felmenni, de nem volt olyan négyemeletes ház a főváros főútvonalán, amely ne feketéllett volna nőktől, férfiaktól, gyermekektől. Élelmes kereskedők boltjaik kirakatába ültették vevőiket. A fiatalabb emberek felmásztak az égő gázlámpákra. Létrák álltak a falak mentén, amelyről emberfürtök lógtak. Minden utcai akácfa egy-egy páholy, amelynek tavaszi rügyei között már korán reggel elfoglalta helyét a bérlő.
A Múzeum körúti paloták tetőin várakozók a megtisztított, kordonnal elzárt útvonalon először egy magas, fekete magyarruhás öreg embert láttak a Kossuth-ravatal felé haladni.
Jókai Mór volt, akit színről színre láthatott sok ezer szem. Legnagyobb sikerét e napon érte el azzal a beszédével, amelyet Kossuth koporsója felett mondott.
Hatalmas beszéd volt, csaknem háromfertály óráig tartott. Megerősített hangon kezdte a magyar költőkirály, aztán mind fáradozóbban, végül könnybe borulva, alig hallhatólag fejezte be. (Mindegy. A beszéd megvolt kéziratban, és a másnapi újságokban megjelent.)
A Kossuth-fiúk álltak Jókai két oldalán; ők, e hatalmas, remek férfiak támogatták a rogyadozó költőt, amint már a beszéd vége felé keblükre ölelték és megcsókolták. A Kossuth-fiúk ölelésétől új erőre ébredt a kimerült költő, és befejezhette szónoklatát, amely valóban méltó volt ahhoz a férfihoz, akinek koporsóját a magyar nemzet körülállotta.
A Kossuth-fiúk erős karjai nélkül nem is fejezhette volna be szavait Jókai. A beszéd után nyomban el kellett vezetni, mert komoly rosszullét lepte meg.
Április másodika volt ezen a napon, hétfő, tündöklő tavasz. Kossuth koporsóját hintóra emelték a Múzeum előtt. A hintó előtt elindult tizennyolc koszorús kocsi, körülbelül kétezer koszorúval.
Aztán Vasvári Kovács József, egykori 48-as honvéd, akit a kitűnőbb hazafiak temetésén önkéntesen vállalt szereplése miatt a „nemzet funerátorának” neveznek: a koporsókocsi elé áll az egyszerű fejfával, amely a halott nevét mutatja, amely fejfa kis- és nagyemberek holtát egyformán hirdeti. „ Kossuth Lajos. Élt 92 évet.” Az ősz szakállú Vasvári Kovács viszi a fejfát, miközben hangosan sír. A sírás közben megcsukló öreghangon mondogatja, hogy többé senkit se temet Kossuth után.
Öreg honvédek és egyetemi ifjak kísérik kétoldalt Kossuth koporsóját. „A múlt és jövő találkozik Kossuth hamvainál” - írja az egykori hírlapíró.
A koporsó mögött a Kossuth-fiúk, és mögöttük Andrássy Tivadar gróf és Perczel Dezső, a képviselőház alelnökei, a főrendiház küldöttsége, Károlyi Tibor gróf vezetésével: Samassa József egri érsek, Szmrecsányi Pál kassai püspök, Zichy Nándor gróf, a kis Gyulai Pál, Szász Károly és Kiss Áron református püspökök, Zelenka Pál miskolci evangélikus püspök.
Az utcákon még a cégtáblákon is énekesek ülnek, akik a néptömeg felett a Kossuth-nótá-t éneklik. A „Károly-kaszárnya”, ahol Budapest katonai központja van, lezárt kapujával, lefüggönyözött ablakaival némán mered a gyászmenetre. De a padlásablakokból huszárok és bakák fejei kandikálnak ki. Itt zúg leginkább a Kossuth-nóta.
A Deák téri evangélikus templom falai fekete posztóval vannak bevonva. Itt megáll egy percre a menet. Húszezer ember énekli a Szózat-ot.
A Bazilika legnagyobb harangja, a „György” (a rozsnyói püspök ajándéka) háromszor szólal meg. A magyar „Notre-Dame” tetőjét ugyancsak emberek tömege lepte el, akik haláluk napjáig emlékeznek a „György” közvetlen közelből hallgatott zúgására.
A Himnusz-t éneklik a Bazilika tetőjén, és az utcai sokaság felkapja a dallamot. A Himnusz hangjai mellett fordul be a halottaskocsi az Andrássy útra.
A főváros legszebb utcája fekete az embertömegtől, a gyászlobogóktól, amelyek a palotákról szinte a földig lengenek. Az Operán egyetlen gyászlobogó sincs, de a közeli Saxlehner- és Haggenmacher-paloták feketével vannak bevonva.
A hírlapíró megjegyzi, hogy az Opera mellett (amelynek padlásablakából csak két emberfej nézegetett ki, az intendánsé és a belügyminiszteré) nagy feltűnést keltettek a svájci állampolgárok gyászba borult palotái.
Az Oktogonnál ismét tömörül a menet. Itt, a sarkon a Batthyány-palota sötétlik a gyászban és két gyászba borult grófnő az ablakokban.
Dél van, de senki se ebédel. Budapesten mindenki Kossuth temetésén van. Árad a néptömeg a koporsó nyomában, mintha varázslat alatt állna az egész város. Nincs addig más gondolat, mit Kossuth, amíg ez a tölgyfa koporsó az égboltozat alatt utazik a temető felé.
Egy órát mutat a Keleti-pályaudvar nagy órája, amikor a halottas menet ideérkezik. Innen már nincs messzire a temető, de senki se mozdul, a koporsót talán még többen kísérik utolsó útján, mint idáig, mert már csak rövid ideig láthatják azt.
A temetőben hirdetett szónoklatokat várják, hogy elhangozzék végre az első keserves, keserű, igazságos szó Kossuth hamvai felett. Egy kemény, ítéletet mondó, történelmi szó, amely Kossuth életének elégtételt adna, amely szót milliók várták e napon, de az még mindig késett.
Vajon mikor kapja meg Kossuth Lajos a maga igazságát?
A temetőben nem. Péchy Tamás a 48-as honvédek nevében nem mondta ki. De nem Justh Gyula, a Függetlenségi és 48-as Párt elnöke, de Horánszky Nándor, a Nemzeti Párt elnöke, de Bottlik József se, az egyetemi ifjúság szónoka se. Herman Ottó beszélt utolsónak Kossuth Lajos barátai nevében, de ő is mérsékelt volt.
A budai dalárda Mért oly borús? gyászdala után már oszladozott volna a temetés sokadalma, de ekkor a nyitott sír szélén fekvő koporsóhoz lépett Rákosi Viktor magyar író, és a koporsó mellett térdet hajtva: ajkával megérintette a deszkalapot.
A temető sokadalma úgy érezte, hogy ez a csók volt az első őszinte, néma cselekedet, amely Kossuth temetésén történt.
Ezer és ezer ember követte a példát. Gyászruhás nők, férfiak, ifjak búcsúztak csókkal Kossuth koporsójától.
Erről a csókról többet beszéltek az országban, mint a szónokok beszédeiről, mert a csók szívből jött.
Két óra harminc percet mutattak az órák, amikor Kossuth Lajos koporsóját sírba bocsátották.
Három óra volt, mikor Magyarországon e napon ebédhez ültek. A Kossuth-fiúk a Hungária-szálloda egy különtermében, a külföldi hírlapírók az Otthon-körben, a százezernyi vidéki szerteszéjjel. A délutáni és esti vonatok még a negyedrészét se vitték haza a fővárosba rándult vidékieknek. Másnapra volt kitűzve a küldöttségek fogadtatása, amikor a Kossuth-fiúkkal minden magyar ember beszélhet, aki őket felkeresi. Ezer és ezer ember várta, hogy a Kossuth-fiúkkal kezet szorítson, és őket szeretetéről biztosítsa, és itthon marassza.
Krúdy Gyula: A holt Kossuth Pesten (részlet). In: Krúdy Gyula: Kossuth fia. Bp., Magvető, 1976. 78-83. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése