Latinovits Zoltán Ady Endre versei és írásai

Latinovits Zoltán - Magyar költők sikolya a XX. Században

Ady Endre: A föl-földobott kő

Ady Endre: A perc-emberkék után

a Nyugat első nemzedéke -Ady Endre

A Nyugat előtt és a Nyugattal együtt Ady jelentette a századfordulón a totális lázadást irodalmunkban; ám ő nemcsak az irodalomban, hanem a magyar glóbuszon is felfordulást akart és hirdetett. Ízig-vérig újságíró volt, de Heine-i ambícióval és Nietzsche-i küldetéstudattal. Személyisége mélyen megosztotta kortársait, híveit és ellenfeleit egyaránt. A tízes évek fiatal nemzedékének épp úgy anyanyelve volt Ady költészete, mint az 1960-as, 1970-es évek ifjúságának József Attiláé. A Monarchia más nemzetiségű írói szemében is vitathatatlan tekintély volt, ami nem kis dolog ebben a nemzetiségi ellentétektől sújtott térségben.



Erdély északi részén, a Szilágyságban született, Érmindszenten [ld. a képet], melyet ma Adyfalvának neveznek. Öntudatos, kálvinista kisnemesi családból származik, amely eredetét hét évszázadra vezette vissza. (A költő a honfoglaló „Ond vezér unokájá”-nak mondta magát a naiv, családi etimologizálás, az Ad-Od-Ond állítólagos azonosságának alapján.) De Ady családja már teljesen elszegényedett, s rangját a fiak hivatali pályafutása útján remélte visszanyerni.
Az apa, Ady Lőrinc, paraszti sorban élt, szívós gazdálkodással próbálta megszilárdítani anyagi helyzetüket; az anya, a papleány Pásztor Mária, féltő szeretettel gondoskodott két fiúgyermekük neveléséről. Mindkettőt gimnáziumba, főiskolára járatták, különösen az elsőszülöttEndrével voltak nagy terveik. Becsvágyó család, amely mintha egyszerre fogadná el s vonná kétségbe a fennálló hierarchia értékrendjét: általa akar felemelkedni, de nemességét régibbnek tudja azokénál, akik az országot uralják. A kisúri öntudat fontos családi útravalója Adynak, s meghatározó szerepet játszott politikai és művészi magatartásának kialakításában.
Középiskolai tanulmányait a nagykárolyi piarista gimnáziumban és a zilahi református kollégiumban végezte. Zilahon írja első verseit, prózai kísérleteit, Kossuth-ódája meg is jelenik a helyi lapban. Érettségi után a debreceni jogakadémiára iratkozott be, de nem fejezte be jogi tanulmányait. 1899 áprilisában a függetlenségi párti Debrecen című lap munkatársa lett. Itt jelentette meg első verseskötetét, Versek címmel 1899 júniusában. A nagy példaképnek, Csokonainak tulajdonított „garabonciás”, bohém élet vonzotta, s ehhez az újságíró pálya igencsak alkalmasnak mutatkozott. Csakhamar szűkösnek érezte Debrecent, a „Maradandóság városát”, ahogy később nevezte. (A magyar elmaradottság egyik jelképe lett költészetében.) Nagyváradra szerződött, a szabadelvű párti Szabadsághoz. Ekkor döntötte el végképp - a család tiltakozása ellenére -, hogy szakít a jogi pályával, és újságíró, író lesz.
Nagyváradot már igazi városnak látta. Vérbeli hírlapírók és szerkesztők közé került, friss szellemű, tájékozott, de a körülmények szorításában kibontakozni képtelen tehetségek és féltehetségek társaságába. Sokat tanult új barátaitól, mindenekelőtt a Párizst megjárt, művelt, radikálisan antifeudális szemléletű és nála is fiatalabb Bíró Lajostól (1880-1948). Könyvek helyett túlnyomórészt emberektől szerezte - kávéházi s egyéb beszélgetések során - széles körű ismereteit. És az újságokból: szokásává vált, hogy a fontosabb lapokat naponta végigolvassa. Kiváló érzékkel, ösztönösen rátalált a hiteles hírforrásra; gyorsan és biztonsággal tájékozódott a kor politikai erőviszonyaiban.
A századelőn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Szerb Antal találóan állapította meg Adyról, hogy az ő „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerű. Ő nem úgy került a sajtóhoz, mint Petőfi... költői tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetéséről valamiképp gondoskodjanak. Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy verseit is, miként a cikkeit, könyörtelen pontossággal szállította a napilapok és folyóiratok számára, tehát nem fordított valami sok időt érlelésükre; valamint az is, hogy költőként elsősorban „emberi dokumentumokat” kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum; végül pedig, hogy belemerülve a napi politikába, némelyik verse úgy hangzik, mintha vezércikk volna.
Már családi hagyománya és neveltetése, a kuruc idők emlékét őrző, szabadságszerető környezet is az ellenzék soraiba állította Adyt. Még inkább odavitte temperamentuma; a tekintélytiszteletet csak önmagát illetően tűrte, akkor volt igazán elemében, ha ellentmondhatott. Nagyvárad kitágította látókörét: bevonta őt az országos politika küzdelmeibe, és megismertette vele az új idők új tanait, a polgári radikalizmus és a szocializmus eszméit. Élesen támadta a magyar feudalizmust konzerváló erőket. Publicisztikája jelentősebb ezekben az években, mint költészete.
1903 szeptemberében jelenik meg új verseskötete, a Még egyszer, amely majdnem olyan visszhangtalan marad, mint a korábbi kötet. Pedig néhány vers már előlegezi a későbbi Adyt, így pl. az első igazán rá jellemző szerelmes verse, a Fantom (1900; Az én menyasszonyom címmel bekerült az Új versek kötetbe is) jelzi az újfajta, megbotránkoztatásul hirdetett női eszményt: erkölcsi magaslatra helyezi a perdita-szerelmet. Ennek az eszménynek jegyében éli Ady az életét is, egy futó kapcsolatának következményét, vérbaját úgy tekinti később - már csak Friedrich Nietzschének, a felsőbbrendűség prófétájának nyomán is -, mint a zseniális embert az átlagostól megkülönböztető kiváltságot.



Valóban a megváltást hozta el számára, hogy találkozott a romantikusan elképzelt, nagy szerelemmel. 1903 augusztusában megismerkedett Diósy Ödön (a Balkánon, majd Párizsban letelepedett kereskedő) feleségével, a Váradra hazalátogató Brüll Adéllal, akit utóbb - nevét megfordítva - Lédának nevez verseiben. Találkozásuk fordulópontot jelent Ady életében és művészi pályáján: célt ad elvágyódásának, nagy álmú terveinek. Imádatát szinte rákényszerítette az asszonyra, 1904 februárjában utána utazott Párizsba. A Léda-szerelem érzelmi földrengése és a „szép ámulások szent városá”-val való ismerkedés fölszabadította költői tehetségét.
1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott ott. Budapestet megkerülve érkezett oda; a magyar fővárost nem szerette - ha Pesten él, félreeső szállodákban lakik, később már színházba és kávéházba sem igen jár. Párizsban sem keresi a művészkörök ismeretségét, a társasági életet Léda sem kedveli.

Az új idők új dalosa

Csaknem egy évig tart első francia útja. A „Fény városa” elmélyíti politikai és művészeti ismereteit, immár polgári radikális álláspontot foglal el. Mire hazaérkezik, az 1905-ös választás megbuktatja a kormányon levő Szabadelvű Pártot. Ady a liberális szellemű Budapesti Napló munkatársa lesz, másfél év alatt csaknem ötszáz jelzett cikke jelenik meg a lapban. Ekkor itt publikálja legtöbb versét is; a főszerkesztő Vészi József egyik első felfedezője Ady költészetének. Miután az uralkodó nem hajlandó a választáson győztes ellenzéki koalíciót kormányalakítással megbízni, és inkább hivatalnok-, illetve a korabeli gúnyos elnevezéssel „darabontkormányt” nevez ki, a Budapesti Napló ennek lesz félhivatalos lapja, Vészi sajtófőnök, Ady pedig a sajtóiroda tagja. Úgy látja, hogy az ellenzéki koalíció valójában a liberális elveket és erőket támadja, függetlenségi programja pedig demagóg. Magyarország - vagy ahogy az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című nagy, összefoglaló cikkében (1905) oly találóan nevezte: az álmaiban Kelet és Nyugat két partja között hánykódó „Komp-ország” fejlődése vagy visszasüllyedése a tét.
Ekkor került személyes kapcsolatba Jászi Oszkárral és a Huszadik Század körével, melynek hatása Nagyvárad óta számottevő Ady nézeteinek alakulásában. A századelő progresszív nemzedékének, a „második magyar reformnemzedék”-nek elsőként a Huszadik Század (1900-1919) adott fórumot.
1906 februárjában jelenik meg a harmadik és egyben az első „igazi” Ady-kötet, az Új versek: ehhez szokás kötni a modern magyar költészet születését. Valójában a következő - nem kevésbé jelentős - verseskötet, az 1907 decemberében megjelenő Vér és arany győzte meg végképp a kicsi, de lelkes progresszív tábort, hogy megérkezett Ady Endre személyében az új idők új dalosa.
Amikor 1906 áprilisában megbukik a darabontkormány és a koalíció kerül hatalomra, hajsza indul a volt darabontok ellen, s Ady feldúltan menekül Párizsba az „úri földrengés”, a dzsentri-had bosszúja elől. Párizsból is a magyar politikai és irodalmi élet fejleményeit kíséri aggódó vagy éppen ujjongó figyelemmel, s válaszol szinte minden otthonról jött híradásra.

Viták középpontjában

Anyagi helyzete 1907 végén megrendül: megválni kényszerül a Budapesti Naplótól, annak irányváltása miatt, s hiába ajánlkozik fel A Hétnek, a benne költői vetélytársat látó szerkesztő, Kiss József nem látja szívesen. 1908 áprilisában egy elkeseredett pillanatában Ady levéltárosi állás lehetőségéről érdeklődik Szilágy megye főispánjánál.
1908 januárjában indul a Nyugat (első számában Adytól a Sion-hegy alatt című versét hozza és A magyar Pimodán című, esszévé formált vallomásának bevezető részét). Haláláig főmunkatársa a folyóiratnak, amely 1912-től szerkesztőként is feltünteti nevét. 1908 tavaszán Nagyváradon részt vesz A Holnap nevű irodalmi társaság megalapításában, amely hét költő - közöttük Ady, Babits Mihály, Juhász Gyula és Balázs Béla - verseiből antológiát jelentet meg szeptemberben. A versgyűjtemény felér egy hadüzenettel, s a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását váltja ki.
Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig A Tisza-parton című Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta.
Nemcsak az ellenfelek értetlensége bántja Adyt, hanem a szövetséges társaké is. Ignotus a Magyar Hírlapban és a Nyugatban úgy vette védelmébe költészetét, hogy nem tartja fontosnak: megértik-e vagy sem.
Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdő - költőjével együtt emlegetik az ő költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új Idők 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust - közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.
A duk-duk affér megszületésében szerepe volt az Új Idők szerkesztőjének, Herczeg Ferencnek is, aki A Holnapról írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről (és lapjához is meg akarta nyerni munkatársnak őt). Hasonló fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemű kiváló irodalomtörténész, Horváth János is, aki - hogy megossza a Nyugat táborát -, „osztályozta” nyelvi tehetségüket. Ugyanakkor Horváth érdeme, hogy Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.
1909 januárjában újabb vita indul Ady körül - ezúttal a szociáldemokrata Népszavában. Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtője, tiltakozik Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: „polgári nyafogásként”, „tébolydaköltészetként” utasítja ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaveri ugyan a Népszava irodalmi szerkesztője, de a szerkesztőség megosztott és tanácstalan, s még hetekig vitáznak azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától. Ady Párizsból válaszol a - prófétai gesztussal, szerelmi vallomásként megírt -Küldöm a frigy-ládát című verssel (1909). Az, hogy ismételten viták középpontjában áll, még inkább megerősítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában.

A „beérkezett” Ady

Alighanem a Nyugat a legjelentékenyebb folyóirat a magyar irodalom történetében. Arculatát mindenekelőtt szerkesztője, Osvát Ernő alakította ki, aki kizárólag a művészi színvonalat tartotta szem előtt. Ady nemcsak első munkatársa volt a lapnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a Nyugat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, s Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartóNyugat. Ezért más lapokba is szívesen dolgozott: 1910-től a szabadkőműves Világ, 1912-ben átmenetileg a Népszava munkatársa.
Ady polgári radikális nézőpontjából megmérettetve a korabeli magyar állapotok szükségképpen könnyűnek találtattak. A magyar kormánypártok nacionalista politikáját élesen támadta, ugyanakkor kifogásolta a szociáldemokraták antinacionalizmusát is, s miközben polgári Magyarországot hirdetett, a magyarországi polgárságot úton-útfélen gyalázta. Ellentmondásos politikai pozíciója mindenekelőtt abból következett, hogy mélyen megélte a magyar megkésettség valamennyi traumáját, ugyanakkor az áhított nyugati modell árnyoldalaival is tökéletesen tisztában volt. Elvbarátjához, Jászi Oszkárhoz hasonlóan elégedetlen volt a magyar polgárosodás ütemével, ám a finánctőke mohósága, profitéhsége fölháborította. Különutas álláspontjukkal teljesen egyedül voltak a korabeli magyar politikai palettán.
Az 1900-as évek vége, tízes évek eleje ismétlődő remények és kiábrándulások közepette telt el. 1909-től Ady egyre gyakrabban szorul szanatóriumi ápolásra, hogy rendbe hozzák kimerült idegeit, legyöngült fizikumát. A szertelen életmód, a narkotikumok és kicsapongások felőrlik erejét. S megviselik az állandó izgalmak is: Tisza István diktatórikus intézkedései, az ismétlődő hajszák, gyakori pénzgondok. Részben a saját képére rajzolja meg a nagy költőelőd alakját Petőfi nem alkuszik című tanulmányában (1910) - melyet mintegy jóvátételül írt A forradalmár Petőfi című versgyűjtemény (1910) elé hevenyészve készített méltatlan bevezetőjéért -: „Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő, tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott. Persze, hogy az ember századok számára lehessen bölcs, okos, ahhoz nagyon ugrifülesnek, csacsinak, rajongónak, szeleburdinak, megbízhatatlannak kell lennie.”
Amikor csak történik valami, nyomban föltámad Ady forradalmas hangja. 1911-1912 a politikai ellentétek kiéleződésének évei. 1911-ben meggyilkolják Áchim Andrást, akivel Ady személyes barátságban volt. A kormányon lévő Nemzeti Munkapárt - Tisza István gróf vezetésével - diktatórikus rendszabályok bevezetését szorgalmazza, ez a parlamenti ellenzék tiltakozását és a pesti munkásság tüntetését váltja ki. E feszült légkörben írja meg Ady a harc vállalására biztató A Tűz csiholója című versét, amely a Népszava 1912. május 1-i számában jelenik meg. Május 22-én Tisza Istvánt megválasztják a képviselőház elnökének, hogy letörje az ellenállást. Másnap százezres tömeg tüntet a Parlament előtti téren, barikádokat emelnek, s összetűzésekre kerül sor. Hasonló méretű megmozdulásra korábban nem volt példa. Sokan várják ekkor a forradalom közeli kirobbanását, Ady is. Rohanunk a forradalomba - hirdeti egyik versének már a címe is. Tisza erőszakos intézkedései ellenére bizakodó, sőt ettől épp a politikai helyzet továbbéleződését reméli. Június 9-én jelenik meg a vers, két nappal azután, hogy Tisza István ellen sikertelen merényletet követtek el.

Háború és menedék: a Csinszka-szerelem

Magánélete is válságba jut. A Léda-szerelem mind terhesebb, már úgy érkezik meg az asszonyhoz, mint aki a „poklok fenekére szállott”. Kapcsolatuk romlását sietteti, hogy Léda fokozatosan elveszti fölényét Adyval szemben, s most már kétségbeesetten kapaszkodik szerelmébe, szemrehányásaival, örökös féltékenységével zaklatja. Ady évekig halogatja a döntést, majd 1912 áprilisában - egy újabb heves összecsapás után - szakít Lédával. Két verssel is búcsúzik tőle: egy elégikus, tűnődő, fájdalmas vallomással (Valaki útravált belőlünk) és egy patetikusan átkozódó, kegyetlen leszámolással (Elbocsátó, szép üzenet).
A hirtelen szabad emberré vált költő körül rajzanak a nők. Úgy érzi, ideje lenne már megállapodni. Több meghiúsult házassági terv után Ady 1914 áprilisában meglátogatja Csucsán a kastély fiatal, romantikus, egzaltált kisasszonyát, Boncza Bertát, akivel 1911 óta leveleznek. A lány előtt George Sand és Szendrey Júlia példája lebeg, irodalmi halhatatlanságra áhítozik. A költő új nevet „adományoz” neki: önmagát tréfásan Csacsinszkynak, Bertukát Csacsinszkának nevezi, s ez utóbbiból lesz a Csinszka.
Június 26-án Ady - miközben kétségek gyötrik: harminchét évével, „rongyolt” egészségével szabad-e a húszéves Csinszkát magához kötnie? - megkéri a lány kezét apjától. Az egyre aggasztóbb politikai helyzet, a háború sokasodó előjelei növelik házasulási vágyát. Június végén Nagyváradon - éppen a Polgári Radikális Pártot megalapító ülésen - éri a hír Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról. Válságos időszak következik a költő életében. Akkor kevesen mérték fel úgy, mint Ady, hogy világkatasztrófa készül.
A költő fájdalmát még fokozza, hogy egyedül marad, legközelebbi harcostársai sem osztják félelmeit. Ilyen lélekállapotban veti papírra: „No és velem - ámbár nekem mindegy: vagy megházasodok vagy elzüllök vagy meghalok.” Boncza Miklós megtagadja apai beleegyezését, s Ady most már dacból is a nősülés mellett dönt. Hosszas utánjárással megkapják az árvaszéki engedélyt, és 1915 márciusában megtartják az esküvőt. A csucsai kastély menedékében szenvedi át a „nagy tivornyát”, a háború „véres, szörnyű lakodalmát”. Jóllehet súlyosan beteg ember, ismételten katonai sorozással zaklatják, sőt egy alkalommal be is kell vonulnia, csak a laktanyában kapja meg fölmentését. A soviniszta sajtó útszéli hangon támadja.
Iszonyú megpróbáltatást jelent Ady számára az Erdély elleni román támadás 1916 augusztusában. 1917 elején Boncza Miklós meghal, s Adyék szeptemberben Budapestre költöznek. A költő korábbi elszigeteltsége oldódik. Az elhúzódó háború terhei, a Monarchia tehetetlen hadvezetése és a növekvő német befolyás veszélye szinte az egész értelmiséget kiábrándítja. Adynak 1914 óta nem jelent meg verseskönyve, most Hatvany Lajos biztatására és az ő támogatásával újabb verseinek válogatott gyűjteményét készíti elő. A halottak élén 1918 augusztusában jelenik meg. Az őszirózsás forradalom Budapesten éri. Már halálos beteg, amikor utolsó versét írja - mély aggodalommal a magyarság jövőjéért (Üdvözlet a győzőnek). A Nemzeti Tanács küldöttsége lakásán keresi fel, és köszönti benne a„forradalom viharmadarát”. A haladó írók új szervezetének, a Vörösmarty Akadémiának alakuló ülésére még elmegy, elnökké választják, de ünnepi megnyitóját nem képes elmondani. 1919. január 27-én reggel meghal. A nemzet halottjaként temetik el.

Pályakép

Fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s nem lebecsülhető ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. Bár Ady szerette magát magányos harcosnak nevezni - ezzel is fokozva szerepe nagyságát -, valójában a századelő reformnemzedéke, aHuszadik Század és a Nyugat köre teljes mellszélességgel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. Ady ambíciója több volt: a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modern, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti.

Indulása

Ady első két verseskötete még nem lép túl a századforduló átlagköltészetének dekadens, szenvelgő érzésvilágán. A Versek című kötet (1899) Petőfi, Vajda, Ábrányi Emil, sőt Szabolcska Mihály utánérzésekkel van tele. A Még egyszer (1903) már a nagyváradi tájékozódás eredményeként Reviczky Gyula sejtelmes, elégikus, a költői ént előtérbe állító lírájának és a Heltai Jenő-Makai Emil-féle könnyed, poénra törő, erotikus sanzonköltészetnek hatását mutatja (jóllehet Ady verseiből éppen a könnyedség hiányzik).
Költői forradalmának jellegzetes stílusbeli eszközeit - különös módon - elsőként publicisztikájában teremti meg. A „feszültség publicisztikája” ez, mint egyik méltatója, Pór Péter mondja. Cikkei nemcsak fontos felismerésekről szólnak, hanem témájuknál nagyobb, már nem is a tárgynak szóló feszültséget árasztanak. A végletekig élezett, sokszor nagybetűs ellentétek, kihagyásos mondatok és felkiáltások, a szeszélyes ritmusú pátosz - az írások hangsúlyozott politikai tartalma ellenére - a megnyilatkozó személyiség jelenlétére irányítják az olvasó figyelmét. Offenbach és Nietzsche példája, a századvég személyiség-kultusza inkább csak megerősítették Ady egyéniség-hitét, elhivatottság-tudatát. A családi hagyomány mellett elsősorban a komolyan vett újságírói feladat, a politikai élet befolyásolásának lehetősége és joga növelte meg öntudatát. S az a tapasztalat, hogy ő gyorsan és biztonsággal képes felismerni azt, amit a politikusok nem: a kor forrongó erőit.
Már a Nagyváradon írt versei között is akad egy-kettő, amely a későbbi költőt előlegezi. A Fantom (1900) jóval a Léda-szerelem előtt utasítja el indulatos, kihívó gesztussal az általánosan elfogadott értékrendet. Egyenetlen vers. A Reviczkytől örökölt perdita-téma utóbb elkoptatottá vált, a sanzonszövegbe illő érzelmes sorok és a didaktikus-érzelgős zárlat sem teszik éppen hibátlanná. De már itt érvényesül Ady ellentétező és halmozó-fokozó művészete, s az a képessége, hogy tetőponton indítsa a verset. El lehet képzelni, hogyan fogadhatták a kezdő sorokat azok, akik Petőfi házasság-idilljét, Arany János szemérmes sejtetését hitték kötelező normának.

Bevezetés Ady-költészetébe: 1. Szimbolizmusa

Ady költői forradalmát a szimbolizmus jegyében vitte végbe, jóllehet - szigorúan véve - szimbolista verset viszonylag keveset írt. A szimbólumalkotás önmagában ugyanis még nem jelent szimbolizmust. Az Asszony és a Csók, a Pénz vagy az Átok jelentése Ady verseiben aligha okoz gondot többértelműségével; szimbólummá nyilvánításuk alapja kizárólag az, hogy a költői én számára fontosak.
A disznófejű Nagyúr (Harc a Nagyúrral, 1905), az ős Kaján (Az ős Kaján, 1907), a fekete zongora (A fekete zongora, 1907) vagy a fehér kendő (A fehér kendő, 1908) jelentése már jóval összetettebb. Értelmüket hiányosan adjuk vissza, ha a megszemélyesített aranybálvánnyal; az élet, a mámor és a költészet ősi istenével; a szeszélyes sorssal; illetve a poéták, álmodozók, értelmiségiek csábító és csalóka jutalmával azonosítjuk őket. A szimbolista jelkép akkor hiteles, hogyha többértelmű, mivel a lényeget ragadja meg, s csak a dolgok „felszíne” egyértelmű. A szimbolizmus elutasítja a pozitivizmus egysíkúnak, naivnak érzett oksági magyarázatát, de magát a létezést éppúgy adottságként fogja fel, s így olyan világot mutat fel, amely (okok, előzmények híján) titokzatos és elrendelésszerű.
E felfogás nem áll távol Adytól - ennek köszönhetjük a kifejezetten szimbolista verseit -, de az ő művészi érzékenysége és magatartása kezdetben inkább a szecesszióhoz kapcsolódik. A szecessziós művészetet nemcsak különös, bizarr, egzotikus és erotikus témái, virág-mintái, dekoratív vonalai jellemzik, hanem az élet(öröm) és a személyiség új kultusza is, amely párhuzamosan jelentkezett és össze is függ a századvégen uralkodó pszichologizmussal - azzal a szemlélettel, amely minden emberi és társadalmi probléma mögött lélektani okokat keresett. Az Új versek(1906) és a Vér és arany (1907) kötetek vitális-organikus szimbólumkincse a romantikusan fölértékelt „én”, pontosabban az én hiábavaló küzdelme köré szerveződik. Az Élet a legfőbb vonatkozási pont (még akkor is, ha a vers az elmúlásról szól) és örökös létharc adja a szcenikus keretet, amelyben csak az ellenfél változtatja arcát újra meg újra - egyszer Léda, másszor a disznófejű Nagyúr vagy az ős Kaján és így tovább.
Az én a végeérhetetlen oppozíció egyik - méghozzá állandó - tagja, aki szívesen rejtőzik különféle maszkok mögé. Egyik versében a barbár hortobágyi táj elvetélt bajnoka (A Hortobágy poétája, 1905), a másikban saját - elképzelt vagy valóban létezett - őse, a magyar nyelvű versírással küszködő diák (Mátyás bolond diákja, 1906), a harmadikban az Úr kiválasztottja, Illés próféta, akit tüzes szekér röpít a mennybe (Az Úr Illésként elviszi mind..., 1908). Olykor a nyomaték kedvéért egyes számról többes számra vált: mögötte, mellette ott feszítenek a társak és elődök, a magyar Messiások. De valamennyi maszk mögül ő kandikál ki, s minél elszántabb a küzdelem, annál inkább ő.
Megkockáztathatjuk az elavult terminust, Ady költészetében az „én”: igazi lírai hős. S nemcsak az oppozíció állandó tagjaként biztosítja kitüntetett szerepét, aki ha elbukik is az egyik versben, újrakezdi a harcot a másikban, s a szövegek egymásutánjában akár azt a benyomást is keltheti, hogy ő kerekedik felül, hanem azáltal is, hogy ő a szimbólummá nyilvánítás letéteményese: csak az ő úri kénye-kedvén múlik, hogy mit avat szimbólummá. Mert bármit azzá tehet. Nemcsak az Élet és a Halál, a Nyár és az Ősz, Párizs és Hortobágy, hanem bármelyik névszó, ige vagy egyéb szófaj a jelkép szintjére emelkedhet (mint Az ős Kaján című versben a „bizony” határozószó, főnévi funkcióval).
Valamennyi jelkép - közvetlenül vagy közvetve - a középpontban álló személyiségre utal. A névszók és igék megkettőzése vagy éppen halmozása pedig azt érzékelteti, hogy ezek külön-külön, sőt együtt sem képesek maradéktalanul kifejezni az alanyt, aki mindig túl van rajtuk, több náluk. Mennél több a jelző, annál bizonytalanabbak a körvonalai, és minél beláthatatlanabb, annál inkább hatalmasnak érezzük. Ady számára a tragikus alaphelyzet is csupán lépcsőfok a megdicsőüléshez. Lírai hőse igazában sohasem szenved teljes kudarcot: ha más nem, a tét nagysága vagy a szembeszállás öntudata emeli túl a tragikus szituáción. Tragikum és fenség találkozik itt, s a kifejezés erejének nem annyira örömét, mint inkább teremtő hatalmát és öntudatát hangsúlyozza a költő. Az ifjú Lukács György jó szemére vall, hogy aBeszélgetés egy szekfűvel című vers sorait emelte ki Ady jellemzésére: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, / Még sírni sem sírhattak szépen. / Én siratom magam s a népem.” E sorok valóban érzékletesen foglalják össze a lírai hős attitűdjét.
A szecessziós szerepjátszás emlékeztet a romantikusra: a költői én most is mintegy megsokszorozza önmagát a képzelet segítségével, s a szegényes valóság fölé próbál kerekedni. Az átlagostól, banálistól a különöshöz, ismeretlenhez menekül - végső soron saját egyéni világát keresi-építi. De a romantika művésze egységesnek és szilárdnak tudta azt, amit tagadott, s ez kijelölte az alkotás lehetőségeit, a személyiség méreteit. A szecesszió művésze széthullónak és bizonytalannak érzi azt, amit tagad, s így szinte megfoghatatlanná válik a különbözés - tehát az eredetiség, az egyéniség - alapja.
Szükségképpen jut el ahhoz a gondolathoz, hogy az egyéniség velünk született, titokzatos adottság; ahogy Ady írta: „Vagyok, mint minden ember: fenség. / Észak-fok, titok, idegenség. / Lidérces messze fény” (Sem utódja, sem boldog őse..., 1909). A műalkotás - mint a századvég egyik meghatározó tekintélye, Dilthey mondja -: „írásban rögzített életmegnyilvánulás”, melynek segítségével - sőt egyedül a műalkotás segítségével - hozzáférhetővé válik az önmagából építkező és önmagába záruló személyiség. „De, jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak” - hogy ismét a költő szavaival éljünk. Ady költészetének (egészen a tízes évek végéig) alapvető gesztusa a szecessziós önfeltárulkozás.
Különös egyéniségnek mutatja magát: őszintének és titokzatosnak, érzékinek és mindentudónak, állhatatos bajvívónak és a halál rokonának. A Búgnak a tárnák című verse (1905) egyenesen a személyiség meghasonlását mutatja be: a léleknek gondolat-manókat táncoltató, tiszta és emelkedett tetője s az álmok, kínok, bomlott ingerek vájta, rémekkel teli mély tárnái között feszülő roppant ellentétet. Az értelmezők joggal vontak párhuzamot e vers és a kortárs lélektudós, Sigmund Freud akkoriban teljességgel új, a tudat és az ösztön világát állandó harcban látó lélektana között.
Ady költészetét - a szecessziós vonásokat elismerve - szimbolistának kell tartanunk. Igaz, nem a Mallarméval reprezentált francia szimbolizmus értelmében; Baudelaire-t is inkább Verlaine szemével olvasta, mint Mallarmé-ével; a romantikus érzelmességgel éppúgy nem szakított, ahogy Verlaine sem. Ady költészete mindenekelőtt azért szimbolista, s azzal hoz újat a magyar líra történetében, hogy a lírai hős köré épített szimbólumrendszer segítségével egyéni mítoszt teremt. A lírai történés színhelyét a főszereplő én belső, hangsúlyozottan fiktív terébe helyezi: „A lelkem ódon, babonás vár, / Mohos, gőgös és elhagyott” (A vár fehér asszonya, 1905). A héja-nász Lédával vagy a birkózás a disznófejű Nagyúrral épp olyan látomásszerűen jelenik meg, mint a Gangesz- és a Tisza-parti táj. A vershelyzet eleve jelképes értékű. Így minden tárgyi elem ebbe a térbe kerülve kezdettől jelképes funkciót kap, s a történés belső folyamatot jelöl. (A szimbolikus vers nem fordítható le egyértelmű fogalmak nyelvére, mint az allegorikus, amely vagy hagyományos jelentésű kép kibontásával, vagy teljes metafora részletezésével építkezik.)

2. A versritmus megújítása

Ady nemcsak a magyar irodalomszemléletet újította meg, hanem a verselést is. Ignotus már 1906-ban felfigyelt arra, hogy Ady „jambusait főképp a magyar ritmusra való ügyeléssel osztja be; nyugati sorai egyben hangsúlyos sorok, melyeknek szakaszai és hullámzásai egybeesnek a mondat tagozódásával, a szók hangsúlyának elhelyezkedésével, s ahol ezt nem engedi meg a jambus, annál rosszabb a jambusra nézve.” Sokan osztják ezt az álláspontot, Ady verseinek túlnyomó részét szimultánritmusúnak fogják fel, melyben a hangsúlynak és az időmértékes lejtésnek egyaránt szerepe van: a versben kétféle ritmus érvényesül.
Ám lehetségesek másfajta magyarázatok is. Németh László 1939-ben új elméletet állított fel az ősi magyar tagoló versről, s úgy látta, hogy Ady költészete ezt a hangzásformát újítja meg. Az elnevezés is jelzi, hogy a tagoló versben a ritmusnak a természetes szólam és mondattagolás az alapja, és csak a metszetek helye kötött, a szótagszám bizonyos mértékig változó lehet. (E felfogás nem zárja ki az időmértékes lejtés egyidejű érvényesülését.)
Az értelmezés bizonytalansága csak részben magyarázható a ritmusérzék eltéréseivel (amit még tovább élezhet az egyes verstani elméletek iránti elfogultság). A fő ok magában a szövegben rejlik: túl sokat bíz az olvasóra (hallgatóra). Ady verseinek meghatározó építőeleme a hangulat, ami nem kevéssé függ a vershangzástól: olykor a hangok és szinte mindig a sor- és mondatszerkezet s a ritmus játékától.

3. Kötet- és cikluskompozícó

Az Új versektől (1906) a költő életében utolsóként megjelent A halottak élén című kötetig (1918) Ady mindenkor nagy gondot fordított arra, hogy ciklusokba rendezze verseit és megszerkessze verseskönyveit. A példát föltehetően Baudelaire-től kapta, a kötet élén elhelyezett bemutatkozó vers ötletét is: A romlás virágai (1857) költője is az olvasóhoz fordult kötete bevezető versében. Az Új verseket Ady Lédához írt ajánlással látta el, s a kötetnek külön nyitó- és záróverse van. Az egyes ciklusok - melyek tematikus egységet alkotnak - itt még önálló címet kapnak: Léda asszony zsoltárai, A daloló Páris, Szűz ormok vándora.
A magyar Ugaron ciklus címadása válik később általánossá: a kötet- és cikluscímek (két kivétellel) azonosak egy-egy vers címével. Földessy Gyulától tudjuk, aki az 1912 és 1914 között megjelent kötetek összállításában segédkezett, hogy a költő nemcsak arra ügyelt: a ciklus (és a könyv) élére kerülő cím - eszmei és hangulati szempontból - átfogó legyen, hanem arra is, hogy a címadó vers a ciklus közepe táján kapjon helyet. Ha szigorú értelemben nem is egységesek minden alkalommal a ciklusok, csoportosításuk jól fölismerhető rendteremtő szándékot jelez.
Az egymással ellentétes életérzést, magatartást vagy akár csak vezérmotívumot előtérbe állító ciklusokat a költő lehetőleg szimmetrikusan helyezi el: A magyar Ugaron - A daloló Páris (Új versek), A Halál rokona - A Holnap elébe (Vér és arany, 1907), A vén komornyik - Áldott, falusi köd (Szeretném, ha szeretnének, 1909), Az Isten Titkai - Az Élet-Halál Titkai, A Szomorúság Titkai - A Dicsőség Titkai (A Minden-Titkok versei, 1910).
Az Illés szekerén című kötet (1908) kompozíciója a következő szigorúan szimmetrikus fölépítést valósítja meg (a középső, kiemelt helyzetű ciklus, Az utca éneke a forradalmi verseket tartalmazza):

A ciklusok összeállításakor és elrendezésekor elsősorban „teljességre” törekedett Ady. (E szándékra közvetlenül utal A Minden-Titkok versei kötetcím, de mindenütt kimutatható.) Az egymást követő verseskönyvek újabb és újabb tematikus rétegeket vontak be költői világába, így jelentett újdonságot a Vér és arany kötetben az élet-halál versek ciklusa (A Halál rokona), Az Illés szekerén kötetben azistenes (A Sion-hegy alatt) és a forradalmi (Az utca éneke), a Szeretném, ha szeretnének kötetben a kuruc versek ciklusa (Esze Tamás komája).
Ugyanakkor a különféle tematikus rétegek oly mértékben összefüggnek egymással, hogy minden felosztás csak fölöttébb viszonylagos és önkényes lehet. A költőtől származó „Minden Titkok” felosztása is, mivel a „Szerelem Titkai” egyben a „Szomorúság Titkai” is, a „Dicsőség Titkai” egyszersmind a „Magyarság Titkai”-nak is bizonyulnak. „Óh, örök titkoknak szomorú, / Borzasztó, egységes világa” - mondja ki nyíltan A csodák esztendeje című vers (1910). Akárhonnan indulunk el, ugyanoda érünk. A költői én elrendelésszerű és hiábavaló küzdelméhez - az Asszonnyal, a fajtával, Istennel. És saját nem csillapuló szomjúságával: „Óh, csodálatos Azur-ország / Óh, Élet, milyen nagy és szép / Minden tájad, melyet el nem érünk” (Bolyongás Azúr-országban, 1906).
Az Új versektől kezdve minden verscím - a kereszténység (illetve még korábbi mítoszok s a folklór) misztikus-szent számának megfelelve - három szóból áll (a névelőt, névmásokat és kisebb határozószavakat Ady nem mindig számítja külön szónak).

Fordulat költészetében: Új versek (1906)

Az Új versek kötet darabjai már korábban napvilágot láttak napilapban vagy folyóiratban, s meglehetős feltűnést keltettek. Ám kötetbe rendezve hatásfokuk a sokszorosára növekedett. A fiatal Ady - ellentétben elmélkedőbb hajlamú, új hangjukat tudatosabban kereső-kísérletező pályatársaival, Babits Mihállyal vagy Kosztolányi Dezsővel - a közéleti feladatot vállaló lírai hagyomány felől indult el. Költészetének egy része kifejezetten publicisztikai ihletű és célzatú. Az Új versek nyitó darabjában nemcsak egy új költészet-eszmény nevében lép fel (mint a másik, a kötetet záró ars poetica, az Új Vizeken járok, 1905), hanem jogot formál arra is, hogy a Kárpátok alatt elzárkózó ország közállapotait ostorozza.
A kötetet Ady Lédának ajánlotta, s az első ciklus, a Léda asszony zsoltárai szerelmük megrendítő, nagy érzelmi zűrzavarát állítja elénk. Nem lehet pontosan tudni: az Asszony teremtette-e meg őt, ő az Asszonyt, vagy mindkettőjüket az a végzetszerű elrendelés, amit csak elfogadni lehet, felfogni semmiképp sem. Csupa rejtély, csupa bizonytalanság ez a szerelem. Elválások és egymásra találások sorozata:menekülés Lédához, menekülés Lédától. A távolság és közelség játékától nyeri érzelmi hőfokát és ambivalenciáját: „Őrjít ez a csókos valóság, / Ez a nagy beteljesülés, / Ez a megadás, ez a jóság. / (...) Meg akarlak tartani téged, / Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” (Meg akarlak tartani, 1904) A Héja-nász az avaron (1905) a Harc a Nagyúrral típusú létharc-versek dinamizmusával írja le szerelmi csatájukat.
Az Új versek legnagyobb visszhangot kiváltó ciklusa a második, A magyar Ugaron volt. Ady nemzetet ostorozó indulata Széchenyiét idézte, a műveletlen magyar Ugar képe a Nagy Parlagét - de mintha közben megállt volna az idő! Verseiben a táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott. Nem leírják, hanem látomásszerűen megidézik a tájat: így pl. a magyar Ugar látványa néhány, erősen értéktelített, túlzásig ismételt-fokozott metaforára szorítkozik (elvadult táj, ős, buja föld, dudva, muhar, égig-nyúló giz-gazok, vad indák). A szöveg egyszerre képtelenségig túlzó (hiperbolikus) és példázatos (parabolikus). A versbeli táj már csak ezért sem annyira a természeti, mint inkább a kulturális környezetet jelöli.
Ady tájverseinek alaphelyzete a költői én és a külvilág feloldhatatlan ellentéte: a magyar Ugar vegetációjával, mozdulatlanságával szemben az én képviseli a változást, pontosabban a változás vágyát. S a szembenállás kiélezettségét csak fokozza, hogy a változásvágy, a küldetéstudat éppúgy sorsszerű adottságként jelenik meg az én számára, mint a magyar Ugar mozdulatlansága. Nem is tájversek ezek - a szó szoros értelmében -, hanem inkább térbe vetített, helyszínhez kötött értékleírások (értékek hiányáról vagy meglétéről). A kulturálatlan magyar világot két másfajta világgal szembesítik. Egyfelől - a történeti térben - a művészet és a kultúra „fővárosával”: Párizzsal (erről vallanak a harmadik ciklus, A daloló Párizs darabjai: az Egy párisi hajnalon, 1904, A Gare de l’Esten, 1905). Másfelől - a mitikus időben - a költészet és a magyarság föltételezett keleti őshazájával, a legendás Gangesz-parti tájjal (A Tisza-parton).
A tájversek statikus (értékeset és értéktelent szembesítő) helyzetével szemben nagyfokú dinamizmus jellemzi a létharc-verseket, Ady egyik legjellegzetesebb verstípusát. E versekben a költői én (vagy a többes szám első személyű alany) kozmikus méretű küzdelem hőseként jelenik meg. Nem túlzás hősről beszélni: a rendszerint erősen dramatizált, sokszor balladaszerű verstörténés során az én szükségképpen kudarcot szenved - s fölmagasztosul. Tragikus pátosz uralja e verseket; mintha a művészettől elvárt „felfokozott élet” nietzschei programját valósítanák meg. Elérhetetlenek a célok, rendkívüliek az akadályok. Az ellenfelek a mítoszok világát idéző istenségek.
A Szűz ormok vándora - az Új versek negyedik ciklusa -, melyben a Harc a Nagyúrral (1905) is található, a legkevésbé egységes a kötetben. Ugyanakkor néhány olyan vers kapott itt helyet, amely Ady legjobb költeményei közé tartozik. Ezek egyike a Temetés a tengeren (1906), amely akár a Léda-versek ciklusába is illeszthető, mert középpontjában a végzetes szerelem áll.

A beérkezés kötete: Vér és arany (1907)

1907. december végén jelent meg, 1908-as évszámmal. Nemcsak jelentékeny mértékben bővíti az Új versek tematikáját, hanem továbbfejleszti az ott bevezetett verstípusokat is. Ady sok jeles kortársát e kötet jegyezte el végképp költészetével; Szerb Antal az Új versektől a Szeretném, ha szeretnénekig tartó periódusról mint a „vér és arany” korszakáról beszél.
A címadó vers a Mi urunk: a Pénz című ciklusban foglal helyet. Míg a pénz a nyugati irodalomban a realista regényben, mindenekelőtt Balzac műveiben vált először művészi témává, a magyar irodalomban Ady költészetében. A pénzt és a pénzvágyat, a kapitalista rendben élő ember legfőbb érzelmi mozgatóját és egyetlen biztos értékmérőjét éppolyan pontos pszichológiával jeleníti meg, mint a szerelmet: „Egy perc és megcsókol az Élet, / Testem vidám, lángoló katlan, / Égnek a nők, a házak, az utcák, / A szívek, álmok. Minden ég / És minden halhatatlan.” (Csak egy perc, 1907). Egyedülálló ciklus Ady életművében; a kapitalizmus legfontosabb szimbólumát a következő kötetekben fölváltja a kapitalizmus kritikája: a harc immár nem a pénzért, hanem a pénz ellenében.
Másik újdonsága a kötetnek a halál élményét középpontba állító ciklus (A Halál rokona címmel). Mintegy a létharc-versek alaphelyzetét fordítják visszájára: a megnyugvást hirdetik, a küzdelem teljes hiányát.„Szeretem a fáradt lemondást, / Könnyetlen sírást és a békét, / Bölcsek, poéták, betegek / Menedékét” - mondja a ciklus címét adó vers (A Halál rokona, 1907).
De nemcsak erről van szó, hanem többről, másról is. Az elmúlás (és a betegség) iránti érzékenység alapvető élménye, illetve témája a századvég irodalmának. Hozzátartozott a közönséges, gyakorlatias, egészséges, gyanútlan, öntelt és korlátolt nyárspolgári élettel szembeállított előkelő, kifinomult, beteges, érzékeny, önmarcangoló és megvilágosodott Művész eszményképéhez. Ady hipochonder természete is megtette a magáét: nem egy verseskönyvét állította össze abban a hitben, hogy ez lesz életében az utolsó. Költészetének jelentős része született a halál közelségének tudatában. (Földessy Gyula, aki számba vette Ady költészetének valamennyi motívumát, kimutatta, hogy az Élet/Halál kettőse, illetve szembesítése a leggyakoribb és a legváltozatosabb egész életművében.)
Néhány különösen sikerült költemény található közöttük, így a Párisban járt az Ősz, a Három őszi könnycsepp és a Sírni, sírni, sírni (mindhárom 1906-os). A ciklus kiemelt szerepét mutatja a Vér és arany kötet egészében, hogy a kötet élére került.
A második ciklus, A magyar Messiások A magyar Ugar folytatása, de jelentős hangsúlyváltással. Míg ott a civilizációtól való elmaradottság élménye dominált, itt a szembefordulás sziszifuszi feladata. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy Adynak a „darabontkormány” bukása után valósággal menekülnie kellett Párizsba, s számolnia kellett a nemzetárulás vádjával is: „Hitszegő vagyok Álmos fajából!” - írta metsző iróniával a Páris, az én Bakonyom című versében (1906).
A kötet Léda-ciklusa, A Léda arany-szobra folytatása és kiteljesedése a Léda asszony zsoltárainak. E versek gyakori gesztusa a hódolás, a könyörgés, a fenyegetés, az átkozódás és a megbánás - de az együttlét öröme hiányzik belőlük. Az idill vagy múltbeli emlékként jelenik meg (Egyedül a tengerrel, 1906), vagy jövőbeli lehetőségként (erre legtalálóbb példa későbbről: Így szaladsz karjaimba, 1909). A„megszépítő messzeség” kell ahhoz, hogy Lédát a Szajna-part sejtelmes, finom fényei közt idézze fel, önmaga jobbik részének társaként (A Szajna partján, 1906). Az együttlét azonban - mint azt az egyik vers (1906) címe is kimondja - „örök harc és nász”: két érzékeny, hiú, büszke ember meg-megújuló küzdelme egymással. A ciklus talán legismertebb verse a Lédával a bálban (1907).
A Léda-versek visszhangja alig volt kisebb, mint a magyar Ugart megjelenítő verseké. A közvélemény joggal látott nemcsak botrányt, hanem lázadást is szerelmükben: hiszen Léda zsidó volt, férjes asszony, s idősebb Adynál. Mégis - vagy talán épp a botrány miatt - ezekkel a versekkel barátkozott meg az olvasóközönség a leghamarabb.

Költészetének további rétegei: 1. Istenes versek

Értelmetlen, kilátástalan életével számot vető, fásult, rezignált lélekállapotot rögzítő versében, a Sötét vizek partján címűben (1907) merül fel először az Isten-hit motívuma: „Néhányszor, már-már, szinte hittem, / Néhányszor megjelent az Isten.” 1908-tól megszaporodnak az istenes versek, elsőként Az Illés szekerén című kötetben (1908) alkotnak önálló ciklust, s 1912-ig minden verseskönyvében helyet kapnak.

2. Forradalmi versek

Az Illés szekerén kötet (1908) másik újdonsága - az istenes költészet mellett - a forradalmi versek ciklusa (Az utca éneke). Ady forradalmi, illetve az ő szóhasználatára inkább jellemző alakban„forradalmas” költészete mintegy folytatása és kiteljesítése politikai publicisztikájának.
Lukács György nem alaptalanul látott párhuzamot 1909-ben írt cikkében Ady misztikus-vallásos és forradalmi útkeresése között: „Ady Endre szocializmusa: vallás... kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén”. Nem a költőn múlott, hogy a forradalom - melynek eljövetelét meg-megújuló bizakodással hirdette -, késett, egyre késett, s végül egy egész évtizedet váratott magára.
Ady már Nagyváradon a polgári forradalom elmaradásában jelölte meg a magyar nyomorúság legfőbb okát, s úgy látta, hogy „nálunk a harmadik rend győzelmet sem aratott, s máris lejárta magát” (Nostra res agitur, 1903). Párizsi tapasztalatai megerősítették abban, hogy csak a parasztság és a munkásság válhat forradalmat megvívó erővé. Jóllehet Ady politikai felfogása (az évtized közepétől) polgári radikális, mégis (vagy éppen ezért) szövetségesének tekintette az Áchim András vezette parasztmozgalmat és a Szociáldemokrata Pártot is. Első forradalmi versei egyikében Dózsa György unokájának,„népért síró, bús, bocskoros nemes”-nek vallja magát (Dózsa György unokája, 1907), a másikban pedig a magyar proletárok lélekben együtt harcoló társának, testvérének (Csák Máté földjén, 1907).
Ady forradalmi, illetve az ő szóhasználatára inkább jellemző alakban „forradalmas” költészete mintegy folytatása és kiteljesítése politikai publicisztikájának. E költészetnek természetes tehertétele a tanító célzat, amely még az életképekben és a helyzetdalokban is jól érzékelhető (A grófi szérűn, 1907, Proletár fiú verse, 1908, Álmodik a Nyomor, 1909). A didaktikus hatást ellensúlyozza a jelképek változatossága; forrásvidékük a hun-magyar mondakörtől (A Hadak Útja, 1908) a görög-római mitológiáig terjed (A Tűz csiholója, 1912). Egyik-másik versben sikerült megteremtenie a tájversek kísérteties látomását: „Nyáréjszakán a grófi szérűn / Reccsen a deszka-palánk / S asztag-városban pirosan / Mordul az égre a láng. / Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, (...) Az egész táj vad fájdalom.” (A grófi szérűn).
A bibliai utalások gyakorisága a forradalmi versekben korántsem meglepő. Ady voltaképpen egy nagy hagyomány folytatója, hiszen a XIX. század (nálunk elsősorban Petőfi) forradalmi látomásköltészetében a forradalom gyakran jelenik meg úgy, mint az Írás beteljesedése, az emberiséget megváltó apokaliptikus küzdelem, amely a felszabadulás hajnalát, a népek ébredését ígéri. A Rohanunk a forradalomba(1912) is ilyennek láttatja a megváltó forradalmat, a nép „ó selejtes bűn”-ét, amely megtisztítja a világot a szennytől. (Az idézett szavak jelentése éppen az, hogy vállalni kell az erőszakot, a „bűnt”, mert ez a feltétele az anakronisztikussá vált régi elvetésének.)
A vers meghatározó gesztusa a hit az új, győztes forradalom bekövetkezésében. A bizonyosság mondatja a költővel természeti jelenségnek - tisztító viharnak vagy földrengésnek - a forradalmat, tehát olyan eseménynek, amely emberi erővel feltartóztathatatlan. A „vad, geszti bolond”, Tisza István megtorló intézkedései csak erősítik a forradalmi elszántságot és siettetik az Idő eljövetelét. Ezért nyilvánítja őt, a Sátánt a vers „Isten szent küldöttjé”-nek: tetteivel éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit akar - a kibontakozó történelmi drámában a Rossz is csupán a Jó eszköze.

3. Magyarság-versek

Déry Tibor 1919-ben, Babits Mihály pedig 1920-ban - Ady emlékének adózva - joggal nevezte őt az utolsó nemzeti költőnknek. Egész pályájának, állandó válaszkeresésének középpontjában az a kérdés állt, hogy „Mit ér az ember, ha magyar?” (Az ős Kaján, 1907). Újra meg újra tisztázni próbálta: mit jelent számára a magyarság s kivált az ő magyarsága. Védekező szándék formálta e kérdést: a nemzetek közötti létharcban fönn tudja-e tartani magát a magyarság, nyelvi és kulturális elszigeteltsége ellenére?
A darwini elméletből származó s az emberi világra analógiásan alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. Az evolucionista természettudomány és szociológia ésszerű érveivel alátámasztani látszott a nemzethalál lehetőségét fölvető reformkori aggodalmat. Adyt nem szédítette meg az ezeréves dicsőség ünnepi mámora, s - a korábbi nemzedékek oly jeles elméivel szemben, mint Arany László vagy Toldy István - a nemzetféltés őt nemhogy visszatartotta volna, de egyenesen sarkallta a legszélesebb nyilvánosság elé vitt kíméletlen bírálatra. A Nekünk Mohács kell című vers (1908) már kihívó címével is jelzi a nép- és nemzetostorozó szándékot. A verset egyik értelmezője, Benedek Marcell találó kifejezéssel „fordított himnusz”-nak nevezte: a költő Isten segítségét kéri, csak épp nem az áldásban, hanem a verésben, a meg nem szűnő, örökös büntetésben.
A magyarság „zord, tépett, nehézvérű, indulatos, barbár, Istentől megszállott és űzött népként” lép elénk Ady műveiből (Keresztury Dezső). A faj és fajta szavak használata is (a kettő jelentése azonos Ady szótárában) összhangban volt a korabeli természettudomány ismereteivel (és érintetlen a már megszületett első fajelméleti mítoszoktól). E fogalmakra azért volt szüksége, mert a nyelvi és kulturális összetartozásnál szorosabb kötődést akart jelölni velük. A vérségi köteléket - a liberális hagyományok szellemében - nem kirekesztőleg fogta fel.
A féltés és aggodalom diktálta átkozódó verseit is. Türelmetlenül várta, hogy a forradalom megváltsa a magyarságot: „Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni / Mindent, ami régi, ezeréves holmi, (...) Minden: változásért és újért kiált itt” (A márciusi Naphoz, 1910). S amikor a várt forradalom ismét elmaradt, az 1912-es nagy politikai válság felszámolása után Ady - mint egykor Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty - komor fenséggel idézi fel a nemzethalál látomását: „Kezében óriás rostával / Áll az Idő és rostál egyre, / Világokat szed és rostál ki (...) Nem kik mertek tagadni múltat, / De kik nem magvak a Jövőnek, / Mindig azok, akik kihullnak” (Az Idő rostájában, 1913).
Minden, még oly éles kritikája mellett és ellenére Ady hirdette elrendelésszerű kötődését „utálatos, szerelmes nációjához” (Az én magyarságom, 1908). A föl-földobott kő (1909) egyik legszebb hitvallása arról az eltéphetetlen kapocsról, amely országához köti.
E pozícióval magyarázható a költő-váteszi szerep vállalása is, amely együtt jár a küldetéses ember felfokozott magány-érzetével és öntudatával. A küldetéses ember gőgjének egyik jellegzetes lírai dokumentuma A muszáj Herkules című vers (1908), amelyben Ady a megszaporodó támadásokra Petőfiéhez hasonló megvetéssel válaszolt.
Ugyanakkor Ady tisztán látta a költő-váteszi szerep megkésettségét is; a szerepről leköszönő gesztusai ezzel is magyarázhatók, nemcsak ismétlődő belefáradásával. Még bonyolultabb indítékot jelez A fajok cirkuszában című vers (1910): „Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már, / Harcba szállunk / S már tudjuk, hogy kár a harcért”. Tehát a magyar elmaradottság olyan mérvű, hogy már a változtatás - a polgári átalakulás - céljai sem lelkesítőek. Nem is egyszerűen tragikus, hanem tragikusan ironikus helyzetről van szó. A magyar progresszió tábora előtt álló értékdilemmát egy később írt cikkében Ady így mutatta be: „Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választójog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat.” (Két meggyőződésű emberek, 1911). „Kétmeggyőződésű” forradalmár volt maga is, sőt az ellentétek - az egymásnak feszülő „mégis” és „mégsem” - gyötrelmét mélyebben élte át, mint akár a legjobbak ekkor Magyarországon.

4. Kuruc-versek

A kiegyezés utáni, a millennium ünnepségeit megrendező korszak nemzeti mitológiájában a volgai lovas középponti alakja mellett nagy szerepet kapott a Rákóczi-kultusz és a kuruc romantika is. Szinte jelképesnek tekinthető, hogy a költőnek induló Thaly Kálmán (1839-1909) tudós tekintélyként szervezhette a legendák diadalmas terjesztését; hiteles kuruc versként tehette közzé - mint gyűjtőmunkája eredményét - saját utánzatait. (Csak 1913-ben bizonyította be róluk Riedl Frigyes, hogy hamisítványok.)
Ady neveltetését is áthatotta a kuruc romantika. De politikai tapasztalatai és történelmi tájékozódása fölismertették vele, hogy a Rákóczi-szabadságharc példát adó hagyományáról le kell választani a nemesi önigazolást szolgáló szemléleti torzításokat. Egyik cikkében - a kisemmizett tömegek nézőpontjából - így foglalt állást ebben a kérdésben: „Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját, ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá” (La Barre - Dózsa György, 1906).
1909 januárjában született meg az első kuruc-vers (A harcunkat megharcoltuk), s a Szeretném, ha szeretnének kötetben (1909) alkottak e versek először önálló ciklust (Esze Tamás komája).

Az élet ellehetetlenülésének nagy verse: Kocsi-út az éjszakában (1909)

A Szeretném, ha szeretnének kötetnek talán legjelentősebb darabja az élet ellehetetlenülésének nagy verse, a halál-élményt megjelenítő művek sorába tartozó Kocsi-út az éjszakában (1909).
A nagy, bölcseleti érvényű tudatversek közé tartozik. A töredékesség vigasztalan éjszakája alapvető élménye a túlvilági és evilági értékek biztonságát nélkülöző XX. századnak. A személyiség csöndbe vesző jajkiáltása ez a vers; egyszerre mutatja egyéni sorsnak és egyetemes törvénynek a beteljesülés lehetetlenségét.
A címben is jelölt vershelyzet első pillantásra kötöttebbnek, valószerűbbnek látszik, mint a Temetés a tengeren breton tengerpartja. Valójában a szokatlanul csonka hold és a sivatag éj látványa is a költői én belső, képzeletbeli táját idézi meg. (A „félig mély csönd és félig lárma” logikai abszurditása is az én tökéletes disszonanciáját hangsúlyozza.) A megnyilatkozás rendkívül feszült, zaklatott lélekállapotban történik, s ez rávetül a megjelenített helyzetre. A korábbi verssel szemben itt nincs történés, kizárólag az én belső monológját halljuk. Minden jelképes értelmet kap - a hold töredékes fénye, a tájat beborító éj és a kocsiút is: mintha az életből vezetne kifelé.
Az első két szakaszt rövidebb, szentenciaszerűen ható sorok vezetik be és zárják le. Ismétlésük révén a középső sorok értelmezhetők következményként is, okként is. A szentenciózus állítások pedig fellebbezhetetlennek mutatják a látvány („Milyen csonka ma a Hold”), majd a látvánnyal metonimikusan társítható megállapítás („Minden Egész eltörött”) igazságát. Az első versszak is reflektív, de a második már oly mértékben az, hogy hiányzik az én grammatikai jelölése - csupán mint a reflexió (jelöletlen) alanya szerepel. A harmadik szakasz visszazökkent a (föltételezhető) kiinduló helyzetbe, de az én auditív tapasztalatait annyira bizonytalanként írja le - éles kontrasztban a korábbi állítások határozottságával -, hogy a „rossz szekér” jelentése is elveszíti konkrétságát, mélyebb értelemre tesz szert.
A lélekállapotot az általánosítás létállapottá emeli. „Minden szerelem darabokban”, „Minden Egész eltörött”. Mire való az élet, ha nincsen nagy és teljes szerelem, nagy és teljes igazság? - ezzel a felismeréssel végződik a költemény. Ady magányosságélménye nemcsak az igazi társ hiányát jelenti, hanem az emberhez méltó, tartalmas élet lehetetlenségét is.

Korszakváltás Ady költészetében

Még a háború kitörése előtt, 1910 és 1914 között sajátos magatartásbeli és ezzel összefüggő poétikai változás következett be Ady költészetében. Már a kortársak is észrevették ezt, s Ady költői megfáradásaként fogadták. Hatvany Lajos egyenesen kötelességének hitte, hogy visszatérítse a jó útra. 1913 áprilisában - Ady márciusban megjelent új kötete, A magunk szerelme elolvasása után - azt vetette (nem egészen alaptalanul) a költő szemére, hogy „hiányzik” belőle „a concentrátió”, „a nagyszerű tehetség megmunkálása”, s Arany János és Flaubert művészi gondját ajánlotta követendő példának. Hatvanynak adott válaszként született Ady kései ars poeticája, a Hunn, új legenda (1913).
A szimbolikus látásmód szerepe 1910 után fokozatosan, 1912-től pedig rohamosan csökken. A menekülő Élet című kötetben (1912) mintegy a versek harmada tartalmaz jelképet, A magunk szerelmében (1913) már kevesebb, mint a harmada, a Ki látott engem? kötetben (1914) pedig az ötödénél valamivel több. A háború alatt írt verseket összegyűjtő két kötetben - A halottak élén (1918) és a posztumuszAz utolsó hajók címűben (1923) - összegezve épp a versek egyötöde tartalmaz szimbólumot. Ezzel párhuzamosan megnő az igék és az igenevek száma és jelentősége, olykor kifejezetten expresszionistajellegű megoldások bukkannak fel, mint a Rohanunk a forradalomba című versben (1912): „Hallgassátok az esték zümjét / S friss sóhaját a reggeleknek: / Budapestnek futós uccáin / S falvak csöndjén dühök remegnek.”
A szimbolikussá nyilvánítás korábbi könnyedsége eltűnik. Az Új versek (1906) és a Vér és arany (1908) világa a költői én köré épült, ezért emelhetett szinte mindent a jelképek szintjére. Most az én a centrumból a peremre szorul, s nem tudja többé a világra ruházni saját attribútumait. Így hát egy tőle „függetlenül” létező vagy legalábbis ilyennek föltételezett kollektív mítosz képzeteiből próbálja a dolgokat összerakni: a nemzeti történelem és a Biblia képzeteire és tudatára épített sorsszimbólumokat állít középpontba. A kuruc versek különösen jól példázhatják a kollektív mítoszteremtés technikáját. E tendencia azután a háború alatt írt versekben teljesedik ki. A háború alatt írt versek magaslatáról tekintve át az életművet, az lehet a benyomásunk, hogy a Vér és arany korszakát előbb hanyatlás követte: A magunk szerelme periódusa, amely ugyanakkor előkészítette az újabb emelkedést.

Költészete a háború idején

Több kötetnyi verset írt Ady a háború idején, ezekből válogatta Hatvany Lajos segítségével A halottak élén (1918) anyagát. Bár néhány jelentős vers kimaradt, a gondos mérlegelés eredményeként olyan kötet született, melyhez hasonló színvonalú verseskönyvet a Vér és arany (1907) óta nem találunk életművében.
A háborús évek külön korszakot jelentenek Ady pályáján. „Hát ahogyan a csodák jönnek, / Úgy írtam megint ezt a könyvet. / Se nem magamnak és se másnak: / Talán egy szép föltámadásnak. / Se nem harcnak, se békének: / Édesanyám halott nénjének” - mondja ki szinte programszerűen A halottak élén prológusa (1914) a személyesség kiszorulását a háború alatt írt költeményekből. Csak a Csinszka-versek kivételek ez alól, bár többségük inkább tűnik az életbe kapaszkodás hol hálás, hol könyörgő gesztusának, mint szerelmes versnek: „Világok pusztulásán / Ősi vad, kit rettenet / Űz, érkeztem meg hozzád / S várok riadtan veled” (Őrizem a szemed, 1916), „Tarts meg engem, míg szögek vernek, / Véres szivemmel, megbénultan, / Mégis csak tegnapi embernek” (De ha mégis?,1918). Az utóbbi versnek már a címe is - ez a hiányos, félbeszakított mondat - kételyt, bizonytalanságot, félelmet és ugyanakkor a sorssal szembenéző dacot jelez. A Csinszka-versek rendkívül puritán, képszegény, jelzőtlen kijelentéseiből, vázlatos mondataiból éppúgy nem lehet a szerelem bensőségességére következtetni, mint az ellenkezőjére; Csinszka személyisége meg sem jelenik bennük.
1918 novemberében írta utolsó versét a költő, súlyos betegen, de fontos küldetést teljesítve. Az Üdvözlet a győzőnek az antant-hatalmak megértését kéri. Talán senki nem írhatta annyi joggal, mint Ady, hogy„Bal-jóslatú, bús nép a magyar, / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok”. Nehéz kerülni a párhuzamot Petőfi utolsó versével, aSzörnyű idő...-vel, s nem látni jelképesnek azt a tényt, hogy a magyarság két legnagyobb költő-vátesze a nemzeti lét kritikus pillanataiban végezte pályáját.

Értelmezések

Ady Endre verskötetei és versciklusai (1906-1918)

Új versek (1906. február)
Léda asszony zsoltárai
A magyar Ugaron
A daloló Páris
Szűz ormok vándora
Vér és arany (1907. december)
Halál rokona
A magyar Messiások
Az ős Kaján
Mi urunk: a Pénz
A Léda arany-szobra
A Holnap elébe
Az Illés szekerén (1908. december)
A Sion-hegy alatt
A téli Magyarország
Léda ajkai között
Az utca éneke
Halálvirág: a Csók
Hideg király országában
A muszáj Herkules
Szeretném, ha szeretnének (1909. december)
Esze Tamás komája
Két szent vitorlás
A vén komornyik
A harcunkat megharcoltuk
A Hágár oltára
A Jövendő fehérei
Áldott, falusi köd
Rendben van, Úristen
Egyre hosszabb napok
A Minden-Titkok versei (1910. december)
Az Isten Titkai
A Szerelem Titkai
A Szomorúság Titkai
A Magyarság Titkai
A Dicsőség Titkai
Az Élet-Halál Titkai
A menekülő Élet (1912. január)
A szűz Pilátus
Asszony és temető
Harc és Halál
Szép, magyar Sors
Szomorú ódák valakihez
A magunk szerelme (1913. március)
A visszahozott zászló
Imádság, a csalásért
Hát, imígyen sírok
Ifjú karok kikötőjében
Szent Lélek karavánja
Ki látott engem? (1914. február)
A kényszerűség fája
Sípja régi babonának
Az elveszett családok
Véres panorámák tavaszán
Őszi, piros virágok
A halottak élén (1918. augusztus)
Ember az embertelenségben
Mag hó alatt
Az eltévedt lovas
A halottak élén
A megnőtt élet
Ésaiás könyvének margójára
Ceruza-sorok Petrarca könyvén
Tovább a hajóval
Vallomás a szerelemről

Góg és Magóg fia vagyok én... (1905)

Az első sor hivatkozása Góg és Magóg népére előfordult már korábbi cikkében (Bilek, Nagyváradi Napló, 1903), és valamennyi szimbólum (Verecke, Dévény, Pusztaszer) megtalálható prózai írásaiban. A négyszakaszos verset talán túlságosan is megterheli a jelképes értelmű tulajdonnevek halmozása, mivel jelentésük korántsem magától értetődő (nem volt az a megírás időpontjában sem). Például Vazul szerepeltetése külön gondot jelentett az értelmezőknek: hogyan képviselheti a pogány lázadó az újat - érveltek -, mikor Szent István király ellen lázadt, akinek a magyarság fönnmaradását köszönheti? De Adyt nem a történelmi szerep érdekelte, hanem a XX. század eleji következményei. A Szent Istvánra hivatkozó állam és egyház rendíthetetlennek látszó, elnyomó hatalmával szemben önmagát is pogány - az ősi, romlatlan magyarságot képviselő - lázadónak érezte.
A vers programot ad, mégsem kiáltványszerű, mert a költői magatartást állítja előtérbe. Egyszerre kihívó, támadó, küldetésében bizonyos és ugyanakkor a küldetés sikerében nem bízó: a „hiába” és a„mégis” meghatározó szavai a versnek. Király István találóan nevezte e költői magatartást „mégis-morál”-nak. A küzdésvágy és a reménytelenségérzet kettőssége állandó és alapvető élménye Ady költészetének. De a hangsúly hol az egyikre, hol a másikra esik. A Góg és Magóg fia vagyok én... esetében a roppant akadályok csak növelik a költői én elszántságát; nemcsak a szerep, a küzdelem látszik elrendeltnek, hanem a küldetés végső sikere is („mégis győztes” a dal).

Héja-nász az avaron (1905)

Csupa disszonancia ez a költemény. A szerelmesek jelképe: a ragadozó héjapár. Útjuk a Nyárból az Őszbe tart: az életből a halálba. A mozgás egyre gyorsabb, egyre féktelenebb tempójú (útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk), míg sor kerül az utolsó nászra: az egymás húsába beletépő, halálos ölelésre. Sorsuk elrendelésszerű, a természet rendjét követi. Kegyetlen törvény ez: már másoké a Nyár, „Csattognak az új héjaszárnyak”. A szerelem csak előzménye a halálnak. Nem keveset köszönhet a századforduló Wagner-divatjának: itt is, mint a Trisztán és Izolda legendájában, a szerelem a halálban teljesedik ki. A végzet nemcsak a szerelmesek egymásra találását írja elő, hanem elválásukat is - s csak a pusztulásban hagyja jóvá frigyüket.

Temetés a tengeren (1906)

Elsőként Horváth János figyelt fel arra, hogy Ady költői világában mintha a halál is élet lenne, szendergés, amelyből nem keltenek fel, csak titokzatos erők ragadnak magukkal, ahová kell. A lírai történés két szélső állapot („S alszunk fehéren és halottan”, illetve „S futunk fehéren és halottan”) között ível. A vers nyugvópontról indul, és mind mozgalmasabbá válik: a méltóságteljes szertartásba bekapcsolódnak a zord természeti erők is. De nem jut el a vers újabb nyugvópontig, a titokzatos vörös bárka mozgása a végtelenbe fut. A Temetés a tengeren hangsúlyozottan stilizált színhelye, a „breton part” kísérteties és fenséges tája, valamint az ott élő legények és leányok rituálékhoz szokott élete nemcsak baljós hátteret ad a sírba hanyatló szerelemnek, hanem egyúttal éles kontrasztban áll annak síron túl is érvényesülő vitalizmusával.

Párisban járt az Ősz (1906)

Rendkívül finom eszközökkel teremti meg a közelgő halál elégikus - egyszerre tragikus és idillikus - hangulatát. Már az alaphelyzet is ellentétre épül: a jövő jelenik meg a múltban, az ősz a nyárban. Az első szakasz lassító hangzása mintegy előkészít a találkozásra, amely egyfelől lokalizált térben történik (Párizs olyan nevezetes pontjai szerepelnek név szerint, mint a Szajna és Szent Mihály útja), másfelől a lélekben (sőt annyira ott, hogy az Ősz kizárólag neki mutatkozik meg). A második szakasz szinesztéziája is jelzi, hogy a lélek színpadán egységbe olvad minden, s az emlékezet egyszerre nyílik meg múltra és jövőre. A halál tudata olyan mértékben fokozza föl az érzékenységet, hogy a különben észrevehetetlen tapinthatóvá, illetve hallhatóvá válik: Szent Mihály útja „beleremeg”, a falevelek hullása hangot ad. A két középső szakasz viszonylagos mozgalmassága után a negyedik versszakban ismét lelassul a tempó, a nyitó ellentét is visszatér, visszazökkentve az indító helyzetbe.

A magyar Messiások (1907)

A második ciklus címadó verse már címében jelzi, hogy a megváltók sorsa magyar földön más, mint a világ többi részén. A többszörös ismétlés monotóniát, változatlanságot sugall: minden áldozat hiábavaló. Egyetlen sóhajnak hat a vers. Az alany többes számú ugyan, de a szöveg nem hagy kétséget afelől, hogy a messiás-sors magát a költőt is sújtja. Ady Ének a porban című versében (1905) még ki volt emelve az egyéni sors, amely mintegy besorolódik a közös fátum alá: „Nagy rokkanásom kinek se fájjon, / Nem első hullás ezen a tájon: / Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, / Lalla, lalla, / Rokkanva ér el az éjszakáig.” Itt azonban a közös sorsot hangsúlyozza, az általánosítás gesztusa a meghatározó. Mindkét versben átfogó szerepről van szó: a mozdulatlan magyar világ mozdulni akaró, nagyálmú hőséről, akinek küzdelme eleve bukásra van ítélve. De A magyar Messiásokban mögötte, mellette ott feszítenek a társak és elődök - s ez még nyomatékosabbá teszi szerepe reménytelenségét.
S ha már az áldozat elkerülhetetlen, akkor legyen rendkívüli: „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások.” Az Ady-versek lírai hőse igazában sohasem szenved teljes kudarcot, ha más nem, a tét nagysága vagy a kifejezés bátorsága túlemeli a tragikus helyzeten. Tragikum és fenség találkozik itt, s a kifejezés erejének nem annyira örömét, mint inkább teremtő hatalmát és öntudatát hangsúlyozza a költő. „Míg nem jöttem, koldusok voltak, / Még sírni sem sírhattak szépen. / Én siratom magam s a népem”: e sorok érzékletesen foglalják össze a lírai hős alapvető attitűdjét (Beszélgetés egy szekfűvel, 1907).

Lédával a bálban (1907)

Vidám báli forgatagba helyezi, a szerelemnek még örülni tudó, boldog, gyanútlan mátkapárokkal szembesíti a különös, baljós hangulatú, halál-arcú „fekete pár”-t. Nem lehet tudni: a másvilágról hazajáró lelkek-e, vagy még át sem költöztek a másik életbe, csak azt élik már a jelenvalóban. A környezettel való ellentétnek itt talán még nagyobb a szerepe, mint a Temetés a tengeren vagy a Héja-nász az avaroncímű versekben. Akár a korábbi költeményekben, itt is a rendkívül mozgalmas, harsány igék dominálnak; nem túlzás, ha e stílust „expresszív”-nek nevezzük. A baljós, nyugtalanító hatás keltésének eszköze az enjambement-ok (az áthajlások) Ady más verseihez képest szokatlanul magas száma is.

A Sion-hegy alatt (1908)

Az első istenes versciklus címét adó költemény. Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hatvany Lajos méltán nevezte Ady egyik legszebb költeményének, hiszen különösen feszült és összetett lélekállapotot jelenít meg. A költői én bizonytalannak és tétovának mutatkozik a vers elején: a gyermekkori emlékek nyomán tapogatózva keres valakit, akiben bizonyos lehet, aki őt eligazítja, akiből reményt meríthet. Tékozló fiúként térne meg Urához a „rongyolt lelkű”, „életben kárhozott” férfi, akinek képtelenül távolról: a halálból kell visszatalálnia elfeledett hitéhez, elveszített nyugalmához. De míg a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésből nem. Hiába találkoznak „valahol” a Sion-hegy alatt, hiába „jó” és „kegyes” az öreg Úr - készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa -, ha nem létesülhet közöttük kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, s vele együtt a naiv gyermeki hitet-bizalmat, nem tudja a „szép, öreg Úr” nevét - így az a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elfogadni a célt és elutasítani az eszközt: talán így lehetne összefoglalni e beállítottság alapvető ellentmondását. A Sion-hegy alatt című vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes - és nem is akar - lemondani. Tragikus vallásosság ez, mivel a személyiség magára marad kétségeivel, s mégsem vigasz nélküli, mert kétségein keresztül legalább tudatossá teszi önmaga kétértelmű léthelyzetét.
A Sion-hegy alatt balladaszerű történésének középpontjában a sikertelen találkozás áll. A költői én nézőpontja külön hangsúlyt kap: őszinte azonosulásvágyát és leküzdhetetlen idegenségét a patetikus és ironikus hangnem ismételt váltakozása érzékelteti, sorsának összetettségét pedig a különböző idősíkokhoz (a gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál utáni élethez) fűződő élmények elegyítése. Ebből következik az Úr hol játékos-groteszk, hol pedig elégikus láttatása is. A vers értelmezői közül Vezér Erzsébet csaknem mulatságos játékfigurának látja az öreg Úr alakját, míg Király István modern festményeken látható groteszk, fantasztikus látomásnak.

Magyar jakobinus dala (1908)

Ady forradalmi verseinek és általában politikai költészetének jelentőségét elsőként (és máig tartó érvénnyel) a nagyszerű barát és harcostárs, a Huszadik Század és a magyar polgári radikális mozgalom vezéregyénisége, Jászi Oszkár (1875-1957) határozta meg. „Valódi paraszti és valódi proletárérzelmek viharzottak itt fel a grófok, uzsorások és kitartottjaik ellen - írta Jászi 1914-ben -. Az igazi forradalom szele süvöltött itt, nagy, szent, zsoltáros komolysággal... De Petőfin is túlmegy... amikor fölfedezi ťnemzetiségiŤ mostohatestvéreinket”. Az utolsó mondat a hivatalos magyar politika neuralgikus pontjára mutatott rá: a nemzetiségeket az államalkotó, „uralkodó” nemzet fölényével, sőt birodalmi öntudattal kezelte, pontosabban kezelte le.
Ady kivételes politikai érzékét bizonyítja, hogy a nemzeti vakság, a birodalmi szédelgés korában összefogást hirdetett az elnyomott nemzetiségekkel: „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”A Magyar jakobinus dala - mint azt a címben szereplő, a nagy francia forradalom óta a radikális és következetes baloldali politikát jelölő jakobinus nézőpont is jelzi - egyszerre sorolható a magyarság-versek és a forradalmi költemények közé: a hivatalos magyar nemzetiség-politika gyökeres megváltoztatása nem volt elképzelhető egy forradalommal felérő fordulat nélkül.
Ugyanakkor a cél éppen a magyarság nemzeti megújulása, társadalmi-kulturális fölemelése. Ezt remélte Ady elérni a forradalommal; mint Az új Kísértet című versében (1910) írta (a cím a Kommunista kiáltvány híressé vált első mondatát idézi): „Ezt az egyetlen Kisértetet / Nem tudom könnyen elhessenteni: / Magyar vagyok s keserű sorssal, / De édes daccal harsogom, hogy / Ez: van s nincs itt más semmi.”
Adynak nemcsak az országot vezető rétegektől kellett elvitatnia a nemzeti ügy képviseletét, hanem meg kellett küzdenie azzal a munkásmozgalomban széles körben elterjedt szemlélettel is, amely a nemzet érdekeit lebecsülte: „Miközben lerombolta a kiskirályok, a szolgabírák és az uzsorások hazának csúfolt érdekszövetkezetét - írta róla Jászi -, nagyszerűen káprázatos látomásokkal újraalkotta a munkások, a parasztok, a dolgos emberek hazáját. Ha a magyar forradalom ma nem toporzékol tehetetlen dühvel a kizsákmányoló haza ellen, ha kezdjük érezni e földnek melegét és a benne szunnyadó csírák vigasztalásos fakadását, ha nem a haza ellen, hanem a haza megváltásáért küzd a kitagadottak serege: azt elsősorban ennek a kevély magyar nemzetrombolónak köszönjük.”

A föl-földobott kő (1909)

A címként is kiemelt, középpontban álló hasonlat a föld nehézségi erejéhez méri ezt a racionálisan felfoghatatlan vonzerőt. Máskor, máshol előfordul, hogy talál rá okot: miért vállalja mindennek ellenére fajtáját, népét; például „Olykor utálom, néha szeretem: / Ennyi emberséges bánatot / Nem adott volna más fajta nekem” - olvasható a Pimasz, szép arccal című versében (1910). A föl-földobott kőazonban nem választásként, hanem „akaratlan”, kényszerű létállapotként írja le kötődését - mintegy vallásos vagy legalábbis irracionális meggyőződésként.

A muszáj Herkules (1908)

Mitikus arányok jellemzik a szereplőket is, az időbeli kereteket is: „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek... / S meg kell maradnom Herkulesnek”, illetve „S késik az álom s a halálom... / Így nem fogok sohse meghalni”. A cím különös jelzője kényszerűséget jelez. Nemcsak a herkulesi nagyság és a hígfejű kicsinység, a költői én és a „sok senki” között feszül ironikusra hangolt ellentét, hanem magán az énen belül is: kötelesség küzd hajlammal - „Szeretném már magam utálni, / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni.” A harc tehát kényszerű, s hiába van terhére, része a szuverén személyiségnek. (A „muszáj” Ady szövegeiben többnyire rosszalló értelemben szerepel. Petőfi nem alkuszik című írásában (1910) éppen abban látja a nagy előd egyik legvonzóbb tulajdonságát, hogy„mértéktelen volt az utálata a muszáj-szelidekhez”.)

Hunn, új legenda (1913)

Kérdéssel indul s vitázó-perlekedő beszédhelyzetre utal a vers. A Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű versre emlékeztet a jelképes értelmű tulajdonnevek szerepeltetése, s még inkább az érvelő álláspontja: itt is egyszerre lép fel az ősi és a legújabb képviseletében (mint azt a cím is jelzi). De most jóval konkrétabb és szélesebb körre hivatkozik: a magyar történelem tiltakozó és lázadó erői ebben a versben szinte folyamatos hagyományként kerülnek össze. Nemcsak az egyéni mítosz, a hatalmasra növesztett én-tudat kap reprezentatív kifejezést, hanem a költészet klasszikus hivatása, aközösségteremtés is. Az alkotó egyéniség belső megvilágosodásának története egyszersmind külső - az egyénen túli - erők, az élet és a halál titokzatos játékának s az emberi sors remélt nemzeti és forradalmi megváltásának története is.
A Hunn, új legenda mintegy foglalata Ady esztétikájának. Elutasítja a „beszédes költő-példákat” és a „tolakodó Gráciát”: nemcsak a költői minták követését veti el, hanem az önállónak képzelt irodalom hagyományát és szépség-eszményét is. Teljes összhangban azzal a korábban írt bírálatával, melyben - Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskönyvéről (1907) szólva - Ady olyannak látja magát (az„irodalmi író”-ként jellemzett Kosztolányival szemben), mint aki elsősorban „emberi dokumentumokat” kínál, „csak szükségből verses” módon.
Különös ars poetica ez. Ady „életes” esztétikája magától értetődően rendel egymáshoz igen különböző, egymást sokszor kizáró gondolati-szemléleti elemeket. Már a kiinduló fogalom, az „élet” is egyszerre jelentette számára a külső és belső történés világát, a pozitivista módon felfogott esemény-valóságot és az életfilozófiák által leírt élmény-valóságot. Ady küldetéstudata éppúgy táplálkozott Nietzsche felsőbbrendű ember mítoszából, mint a magyar társadalom átalakítását sürgető polgári radikális és szocialista törekvésekből. Mélyen megélte a nagy kollektív mítoszok válságát, mégis vállalta a költő-váteszi szerepet, tekintettel a megkésett magyar fejlődésre.

Az eltévedt lovas (1914)

Néhány hónappal a háború kitörése után, 1914 novemberében jelent meg a Nyugatban. Ha a lovas alakja talányos is, a címben szereplő jelző utalása félreérthetetlen; a költemény alkotója mindenkinél hamarább és mélyebben döbbent rá a fenyegető történelmi katasztrófára.
E versben a költői én alárendelt szerepet kap a megjelenített világ démonikus látványához képest. Már a felütés is (mely a vers végén ismétlődik, s így keretszerűen fogja egybe a többi szakaszt) démonikus világot idéz meg. A nyitó kép egyúttal a vers alapvető témáját, az Idő mitikus erejét is érzékelteti: a távoli, kultúra előtti vagy nélküli múlt, a volt erdők és ó-nádasok idejének jelenvalóságát s ennek értéktartományát is - infernó-jellegét, az elkárhozott lelkek kísértését („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”).
A vers leginkább kibontott tematikus rétege a múlt és a jelen egymásba épülése. Az Idő mintegy térbelileg jelenik meg: a volt erdők és ó-nádasok ős-sűrűjéból bozótként rekedt meg, de a bozót megelevenedik, s az a veszély fenyeget, hogy újra a pőre sík fölé kerekedik. A szimmetrikusan felépülő vers középső, ötödik versszaka összegezi az idősíkok egymásba érését: „Erdővel, náddal, pőre sík / Benőtteti hirtelen, újra / Novemberes, ködös magát / Mult századok ködébe bújva.” A szimbolikus jelentések egységes jelképrendszerbe illeszkednek. A sűrű: a múlt, a jelen: a pőre sík, mely erdővel, náddal nőtteti be hirtelen magát. Mintha a kultúra visszavételéről lenne szó e topográfiai leírásban: az organikus, burjánzó tenyészet, amely emberellenes, ismét rákényszeríti magát a rendezett, megművelt tájra. Igen fontos a „benőtteti” különös kifejezése: egyszerre utal aktivitásra és passzivitásra - a sík vidék a történések alanya még, de elszenvedő alanya.
A vers elátkozott világában egy feltartóztathatatlan kiüresedési folyamat megy végbe: „Kisértetes nálunk az Ősz / S fogyatkozott számú az ember”. A jelen teljesen ember nélküli, az élet mozdulatlanságba dermed: „Alusznak némán a faluk, / Múltat álmodván dideregve”. E mozdulatlanságnak a múlt kísértése és e kísértés mozgalmassága ad ellenpontot. Sajátos, kettős szerkezet jön létre így: a felszín és a mélység, a mozdulatlanná dermedt jelen és a kísértő múlt ellentéte.
De az ellentétek belső összefüggést takarnak, s átjátszásuk egymásba sejtelmessé és sejtelmességében még hátborzongatóbbá teszi ezt a világot. A költemény csúcspontja a hatodik versszak, amely a múltban elrendelt és jelenbe nyúló elkárhozás foglalatát adja: „Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök, / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök.” A sejtelmességet teljessé teszi a versszak grammatikai bizonytalansága; nem lehet tudni, hogy ennek az egyetlen mondatnak (ha egyáltalán mondatnak tekintjük) mi az állítmánya, és mi az alanya.
A múlt jelentése sem egyértelmű; például milyen múltról álmodoznak a falvak? Az elvadulás előtti, békés időszakról, amely immár eszményinek tűnik? Vagy arról az ősi korról, melynek rémei, vadjai a bozótból, a sűrűből „kielevenednek”? Vagy a kettő, a kétféle múlt egybeesik, vagy legalább összefügg egymással? Csak az bizonyos, hogy a jelenben az emberi világ pusztul, visszaszorul, s ez valami titokzatos elrendelés folytán történik, az előzmények pedig a távoli múltban találhatók.
A megjelenített táj idegenségét még nyomatékosabbá teszi, hogy a költői én hangsúlyozott távolságot tart vele szemben. Néhány, közvetlenül értékelést tartalmazó jelzőn kívül („régi, tompa nóta”, „vitéz, bús nagyapáink”) nem jelzi semmi a jelenlétét. Feltűnő, hogy a költői én és a címszereplő - inkább emberfölötti, mint emberi - alak helyzete mennyire hasonló: mindketten kívül maradnak a verstörténés világán. (Ezért is lehet azonosítani a kettő nézőpontját, jóllehet a költői én és a lovas nem azonos egymással.)
A hajdani, eltévedt lovas jelentése is talányos; igazi, többértelmű szimbólum. Bizonytalanok is annak eldöntésében a vers értelmezői, hogy a lovas az utat tévesztő magyarságot képviseli-e (talán ez az értelmezés látszik a legnyilvánvalóbbnak), vagy az egész emberiséget; vagy pedig egy „külső” nézőpontot jelent, a hetedik szakaszban szereplő „hajdani, eltévedt utas”-ét, aki nem talál nyugalmat az elkárhozott tájon. (És a lovas és a vándor - mint az európai kultúra nagy motívumai - még igen széles körét engedik meg az értelmezésnek.)
Baljós, fantomszerű jelenés ez a lovas - csak hallani lehet vak ügetését, útja úttalan erdők, nádasok, bozótok között vezet, novemberi ködök fénytelen szürkeségében. S örökös az útja, nemcsak azért, mert„vak”, tehát cél és irány nélküli, hanem azért is, mert (a vers végén) ismét visszatér, és helyzete mit se változott: folytatja, megy tovább. Arra ítéltetett, hogy állandóan úton legyen, és ne érkezzen meg soha, ahogy a pokol elkárhozott lelkeinek is örökös a szenvedésük. A forradalmi versek és a magyarság-versek egy részének létértelmezésével szemben itt egy vigasztalanul tragikus, körforgásszerű létállapot jelenik meg.

Hatástörténet

Ady és kortársai

Fülep Lajos, egyike a keveseknek, aki a megjelenés másnapján hódoló cikket írt az Új versekről (méghozzá az ultrakonzervatív Az Ország című lapban), 1969-ben papírra vetett emlékezésében részletesen beszámol arról, hogy kezdetben még saját „haladó” szellemiségű elit-társaságában is mérhetetlen ellenszenv fogadta Ady verseit. A magyar költészet megújítására készülő fiatal Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt is váratlanul érte és megzavarta az Új versek megjelenése. Úgy érezték, hogy Ady az ő elképzeléseiktől nagyon különböző, de kétségtelenül modern költészetével elébük vágott, Ady nemzet-ostorozó gesztusa pedig felháborította őket.
Hatvany Lajos, aki az Új verseket még fenntartásokkal üdvözölte, a Vér és arany után Egy olvasmány és egy megtérés története címmel nagyívű esszét publikált a Huszadik Század1908. márciusi számában, s ebben - melyet „Ady Endre ellenségeinek” ajánlott - részletesen érvelt Ady fordulatos jelentősége mellett. A következő kötetek után egyre gyorsabban növekedett a „megtértek” tábora. Ady fellépésének jelentőségét jól érzékeltethetik egy olyan fiatalabb kortárs emlékező szavai, akire - mint egész nemzedékére - felszabadítón hatott ez a költészet.
A századelőn (de még a két háború között is) mindenekelőtt a totális lázadót, a minden korábbi értéket fölforgatót érzékelték Adyban, akit - Keresztury Dezső szavaival - csak„állandó viaskodással és állandó megütközéssel” lehet „igazán olvasni” Kevés költőnk van, aki ilyen mértékben kihívta volna a szélesebb közvélemény ellenkezését. Kivált A Holnap antológiában való részvétele (1908) keltette fel a figyelmet iránta - már csak azért is, mert egy csoport vagy irányzat mindig veszedelmesebb színben tűnik fel, mint egyetlen szerző -, s váltotta ki a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását.
Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig A Tisza-parton című Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta. Az Új Idők szerkesztője, Herczeg Ferenc A Holnapról írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről (és lapjához is meg akarta nyerni munkatársnak őt). Hasonló fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemű, a két háború között legnagyobb hatású magyar irodalomtörténésszé érő Horváth János is, aki - hogy megossza a Nyugat táborát -, „osztályozta” nyelvi tehetségüket.
Ugyanakkor Horváth János érdeme, hogy az Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.
Adyt nemcsak a konzervatív hivatalosság támadta. 1909 januárjában a szociáldemokrata Népszavában Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtője, tiltakozott Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: „polgári nyafogásként”, „tébolydaköltészetként” utasította ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaveri ugyan a Népszava irodalmi szerkesztője, de a szerkesztőség megosztott és tanácstalan, s még hetekig vitáznak azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától.
Az, hogy ismételten viták középpontjában állt, még inkább megerősítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában. S nem csupán a normák látványos megsértéséről és a költői illetékesség radikális kiterjesztéséről van szó, hanem egy szándékosan kirakatba tett, folyamatos botrányokozásról is. Nietzscheánus küldetéstudatról, hírlapírói kivitelben. Merthírlapíró tapasztalatai is segítették Adyt abban, hogy befolyásolni tudja a vele kapcsolatos közvélemény alakulását. Talán ő az első irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését. Petőfit még szerkesztőjének, Vahot Imrének kellett reklámoznia és sztárolnia, s ez csak ideig-óráig sikerült az érintett ellenállása miatt. Ady viszont, amikor csak tehette, maga kezdeményezett, s ha árukapcsolást érzékelt, mint A Holnap antológia esetében, nem vette tréfára a dolgot (ez volt egyik indítéka hírhedt írásának, A duk-duk afférnak is).

Ady vezér-szerepe és „magányossága”

Ady fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s érthető, hogy jelentékeny ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. A századelő reformnemzedéke, a Huszadik Század és a Nyugat köre teljes mellel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. De ő maga egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart lenni. Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdő - költőjével együtt emlegetik az ő költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új Idők 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust - közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.
Keresztury Dezső igen találóan jellemezte Ady személyiségét: „Vezér akart lenni, de a maga kegyelméből való egyeduralkodó; nem keresett mestereket, legfeljebb előfutárokat; nem jóbarátok, egyenrangú, megbecsült munkatársak társaságát gyűjtötte maga köré, hanem cimborákét, hunyász rajongókét, akiket azzal ütött lovaggá, hogy együtt borozott velük, elfogadta adójukat, s módot adott nekik, hogy róla írva magukat is ünnepeljék.”
Ady nemcsak első munkatársa volt a Nyugatnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a folyóirat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, és személye megosztotta a Nyugat táborát is. A Kosztolányihoz közelálló Karinthy Frigyes például irodalmi paródiákban gúnyolta ki Ady modorosságát; igaz, másokkal sem bánt kesztyűs kézzel: hívek és ellenfelek egyaránt megkapták a magukét. A Nyugat táborán belüli feszültségek legismertebb példája az Ady és Kosztolányi közötti ellentét. A megosztottság azonban nem okozott különösebb gondot, hiszen éppen az eredetiség, a szellemi különbözőség volt a belépőjegy a Nyugatba (és nemcsak oda).
Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartó Nyugat. Ő a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modern, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti. A legnagyobb botrányt Ady körül „magyar Ugar”-ról adott látlelete, nemzet-ostorozó kirohanásai keltették.
Jellemző, hogy Lukács Györgynek Adyban a forradalom dalnokát méltató bírálata (1909) a Nyugatban nem jelenhetett meg, s így azt a Huszadik Század hozta le. A progresszió kis köreiből kerültek ki politikai hívei - akik kevesen voltak, igaz, nem akárkik. Lukács György mellett Jászi Oszkár írta a legértőbb cikket (1914) Ady egyszerre irodalmi és irodalmon túli jelentőségéről. Ady örült a felé forduló figyelemnek és elismerésnek (Jászi Oszkárt pedig politikai vezérének tekintette), ugyanakkor - méltán-méltatlanul - úgy érezte: nagyobb formátumú ő annál, semhogy beleférne a magyar progresszió kis köreibe vagy akár a magyar progresszió egészébe. Mint egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart mindent vagy majdnem mindent képviselni, amivel maga is hozzájárult „magányossága” későbbi mítoszának kialakításához.

Ady mint a nemzet tragikumának költője

Ha a századelő korlátolt, de szabadelvű hagyományokat ápoló hivatalossága nem sokat tudott kezdeni Ady politikai költészetével, az ellenforradalmi korszak még annyit sem. Ám Ady magyar messiás-tudata és főként a háború idején fölerősödő nemzethalál víziója igencsak kapóra jött a háborús vereség, majd Trianon árnyékában. De a liberálisok, szabadkőművesek, zsidók és szocialisták körében folytatott bűnbak-kereső láz nem igazán tűrte meg Ady ez irányú kötődéseit. Első lépésben esztétikai szempontból gyöngének, legkevésbé „Adys”-nak kellett nyilvánítani politikai költészetét - ezt Szabó Dezső már 1919 tavaszán elkezdte, méghozzá A forradalmas Ady címmel publikált kis könyvecskéjében. Később pedig politikai irányvonalát kellett diszkvalifikálni; „politikailag teljesen analfabéta” - olvasható Szekfű Gyula Három nemzedékében (1920). Tehát tényleges politikai költészetétől és irányvonalától megfosztva vált politikai diskurzus szereplőjévé. Akár mulatságosnak is tekinthetők azok a bűvészmutatványok, ahogy Adyt a maga állította legfőbb ellenség-képpel, Tisza Istvánnal próbálták közös nevezőre hozni vagy ahogy zsidóbérencből előbb zsidók balekjává, majd áldozatává minősítették át.
S mivel az ellenforradalmi korszak hivatalossága csak félszívvel vállalta Adyt (annyira félszívvel, hogy 1927-ben Babits Mihálynak kellett megvédenie Ady Endre hazafiságát - A kettészakadt irodalom című vitairatában - Berzeviczy Albertnek, az Akadémia s mellette a Kisfaludy Társaság elnökének támadásával szemben), a népi írók mozgalma kapva-kapott rajta - a Szabó Dezső által adott Ady-képen alig módosítva. Az Ady-kultusz méreteit jól példázza, hogy 1928-ban (az ismert 1915-ös Ady-vers címét „kölcsönvéve”) Ifjú szívekben élek. A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett címmel kis gyűjtemény jelent meg, amelyhez Szabó Dezső írt előszót és ahová (mások mellett) Féja Géza, Kodolányi János és Móricz Zsigmond adott lelkendező cikket, Makkai Sándor pedig a Magyar Fa sorsa című Ady-könyvéből egy fejezetet. „Akkor, amikor Adyból nagy nemzeti költőt kellett formálni - állapította meg utóbb Keresztury Dezső (1969) -, hazafiasan használható verseit válogatták össze. Becsülete tisztára mosdatásának eredménye volt öccsének rendkívül rossz életrajza. Sík Sándor tanulmányában majdnem katolikus lett; Makkai Sándor tanulmányában majdnem csak vallásos református.”
Ez ellen a kritikátlan kultusz ellen próbált föllépni Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című, pamfletszerű írásával, amely A Toll 1919. július 14-i számában jelent meg és óriási vihart kavart. Kosztolányi mindenekelőtt Ady „messianizmusá”-t támadta. Kosztolányi írásának fogadtatása újabb bizonyítéka a kultusz virulásának. A hozzászólók túlnyomó része Ady védelmére sietett: nemcsak a Nyugat első nemzedékének nagyjai, de a fiatalabb nemzedékből is számosan, József Attilától Zilahy Lajosig, Féja Gézától Zsolt Béláig. Különösen fájt Kosztolányinak a hajdani barát, Babits elhatárolódása a vitában; úgy érezte, Babits nem állt ki egykor közösen vallott nézetük mellett. A Szabó Dezsőn nevelkedett Németh László viszont kevésnek találta Ady valóságos hatását.
Nagyon kevesen tudták magukat függetleníteni a kultusztól. Németh László előadásával csaknem egy időben jelent meg Szerb Antal Magyar irodalomtörténete (1934), amely először vállalkozott az életmű változásainak megrajzolására, s úttörő módon jelölte ki Ady mentalitásának, tájékozódásának legfőbb jellemzőit. Az ő érdeme az is, hogy Adyt integrálta a magyar irodalom történetének egészébe, s Vörösmarty mellett irodalmunk legnagyobb lírikusának ismerte el. Másik figyelemre méltó kivétel Keresztury Dezső nagyszerű esszéje, amit 1944-ben írt, Ady halálának 25. évfordulójára, s a magyar történelem újabb mélypontján próbált szembenézni Ady szerepével, súlyával.

Ady pártállami kisajátítása és hatásvesztése

1969-ben már olyan gyűjteményes kötet jelent meg, amelynek címe az 1915-ös Ady-vers címének parafrázisa: Ifjú szívekben élek? - így, kérdőjellel ellátva. Még szerepeltek benne a századelő Ady-élményén felnőtt nemzedéknek olyan képviselői, mint Benedek Marcell és Lukács György. De már a későbbi nemzedékek véleménye volt túlsúlyban, s ők Ady költészetének jelentős hatásvesztéséről számoltak be. Az 1945 utáni magyar líra két kiemelkedő alakja, Weöres Sándor és Pilinszky János hasonlóképpen nyilatkoztak arról, hogy bár Ady bűvöletében eszmélkedtek, de később eltávolodtak tőle.
„Számomra... döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő - mondta Pilinszky. - Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival?”
Keresztury Dezső azzal magyarázta a múló idő mellett Ady fakuló hatását, hogy elérte a klasszikusok közé kerülés végzete. Keresztury úgy látta, hogy már a harmincas évek végén elkezdődött igazi hatásának csökkenése, abban a pillanatban, amikor a két háború közti hivatalos irodalomtörténet-írás elismerte, hogy Ady nagy költő volt, s megfelelő retusokkal megformált szobrát beállította a nemzeti panteonba. Ady kanonizálása és egyszersmind elszürkítése tovább folytatódott a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, amikor Petőfi Sándor és József Attila mellett a hivatalos kultusz kiemelt szereplője lett.Politikai költészete látszólag teljes elismerésben részesült, csakhogy - a népi írók Ady-értelmezéséhez hasonlóan - most is elhallgatták, sőt tagadták szociáldemokrata és polgári radikális környezetét. Az életmű más részeit pedig a „két lelkű”-nek nyilvánított (hol harcos, hol pedig csüggeteg) költő dekadens hajtásaként marasztalták el. A koncepció részben Lukács Györgytől, részben pedig Révai József 1940-41-ben Moszkvában írt, itthon 1945-ben publikált Ady című tanulmányából származott.

Lukács és Révai koncepcióját követve dolgozta fel Ady pályájának 1905-1912 és 1914-1919 közé eső szakaszait Király István két monumentális könyvében (Ady Endre I-II., 1970, Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben I-II., 1982). Mire Adyt a maga korának páratlanul tisztán látó, egyedül eligazodni képes hősévé avató művével Király elkészült, a politikai körülmények alapvetően megváltoztak és az Ady-filológia, valamint a századelő kutatása is jelentős eredményeket ért el. Ady Endre összes prózai műveinek kritikai kiadása során egyértelművé vált, hogy milyen szoros összefüggés van Ady publicisztikája és költészete között, s hogy maga Ady nem érthető meg kulturális és politikai környezete nélkül. Vezér Erzsébet Ady-könyvei (Ady Endre alkotásai és vallomásai tükrében, 1968; Ady Endre élete és pályája, 1969) már mentesek minden ideologikus túlzástól, bár az életrajz bennük jóval kimunkáltabb, mint a pályakép. Az életmű poétikai feltérképezésével és Ady fejlődéstörténeti helyének kijelölésével mind a mai napig adós irodalomtudományunk.