2018. október 7., vasárnap
2018. február 8., csütörtök
DOBÓ ISTVÁN: SEM ERŐ, SEM FORTÉLY MEG NEM FÉLEMLÍT!
Kristóf apród egy remekmívű, aranyos sisakot és egy kis ezüstfeszületet tett az asztalra. A karján még egy palástféle köpönyeg is volt. Dobó háta mögé állt. Tartotta szótlanul. Gergely még egy jó rendet olvasott. Benne volt a jegyzékben minden fegyver: kopja, gerely, pajzs, mindenféle golyó, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda és minden harci készség, amit nem a segítség hozott magával. Akkor aztán Dobó fölkelt. Az aranyos sisakot a fejére tette, a vörös bársony kapitányi mentét a vállára. És bal kezét a kardján nyugtatva szólott:
Kedves barátaim és védőtársaim. A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.
A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.
– Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.
Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:
– Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.
Az ablakon besütött a nap, és rásugárzott a falon függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.
– Azért hívattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.
Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.
A teremben csend volt.
Nem mozdult senki.
A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.
Dobó tovább beszélt:
– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra…
Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:
– Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.
– Így legyen! – hangzott a teremben. – Elfogadjuk!
– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.
– Elfogadjuk!
– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.
– Elfogadjuk!
Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.
– Elfogadjuk!
Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:
– Valamit ide szeretnék betoldani.
A szóló Hegedüs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.
– Halljuk – szóltak az asztalnál.
– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.
– Az ostrom szünetében elfogadom – szólott Dobó.
– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.
Dobó folytatta:
– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!
– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.
Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.
Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.
– Esküdjetek velem – mondotta Dobó.
A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.
– Esküszöm az egy élő Istenre…
– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.
– …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.
– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!
Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:
– Esküszünk! Esküszünk!
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)
Kedves barátaim és védőtársaim. A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.
A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.
– Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.
Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:
– Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.
Az ablakon besütött a nap, és rásugárzott a falon függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.
– Azért hívattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.
Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.
A teremben csend volt.
Nem mozdult senki.
A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.
Dobó tovább beszélt:
– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra…
Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:
– Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.
– Így legyen! – hangzott a teremben. – Elfogadjuk!
– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.
– Elfogadjuk!
– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.
– Elfogadjuk!
Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.
– Elfogadjuk!
Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:
– Valamit ide szeretnék betoldani.
A szóló Hegedüs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.
– Halljuk – szóltak az asztalnál.
– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.
– Az ostrom szünetében elfogadom – szólott Dobó.
– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.
Dobó folytatta:
– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!
– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.
Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.
Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.
– Esküdjetek velem – mondotta Dobó.
A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.
– Esküszöm az egy élő Istenre…
– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.
– …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.
– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!
Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:
– Esküszünk! Esküszünk!
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)
2018. január 31., szerda
2018. január 30., kedd
2018. január 22., hétfő
Szellemi honvédelem A klasszikus demokrácia hívei a nagy médiaálom-ból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak…
A CÖF égisze alatt szerveződött mozgalom, amelyet Szabó Zoltán szavával szellemi honvédelemnek neveztünk el, olyan emberekből áll, akik napi kenyérkereső munkájuk mellett életük szerves részének tekintik a haza sorsával való foglalkozást. Nem tudnak és nem is akarnak közömbösek maradni a köz ügyei iránt, ezért nemcsak figyelemmel kísérik, de alakítják is a folyamatokat véleményükkel és javaslataikkal. Egy sajátos tudásbázis jött így létre, amely folyamatosan gyarapszik, új problémafelvetésekkel és a megszokottól eltérő megközelítési módokkal gazdagítva az elmúlt huszonöt év pártok uralta politikai kultúráját. A CÖF–CÖKA és a szellemi honvédelem révén az elmúlt két évben már sikerült lerakni egy viszonylag új diszciplína, a civilitika alapjait. A napjainkban a témában szerveződő szimpóziumok már az eddigi tapasztalatok rendszerezését és hosszú távú elméleti megalapozását szolgálják.
A szellemi honvédő munka talán soha nem volt fontosabb, mint most, amikor a nemzet szuverenitása, identitásának megőrzése mellett elkötelezett emberek és közösségeik azokkal az erőkkel néznek szembe, amelyek az Európai Uniót nyilvánvalóan a népek olvasztókohójává kívánják átalakítani. Tudjuk, hogy van erő, amely megakadályozza a föderatív uniós elképzelések mindenáron történő keresztülvitelét, de ezt az erőt egész Európa számára nyilvánvalóvá kell tenni, föl kell mutatni.
Hazánkban is evidencia a két tábor szakadatlan ellentéte és elkeseredett küzdelme, de valójában világméretekben zajlik az ideológiai csata, helyi fegyveres konfliktusokkal fűszerezve. A tét nem kisebb, mint hogy a globalizáció eszméje és ellenállást nem tűrő gazdasági-politikai gépezete képes lesz-e legyőzni az önálló nemzetek Európájának karakteres, szubszidiaritásra épülő rendszerét.
A csapatok mindkét oldalon felsorakoztak. Most már a túlélés, a „ki kit győz le?” a kérdés. Ha nehéz is, ideje tudomásul vennünk, hogy a kiegyezés immár lehetetlen.
A szuperbirodalom hadseregének központi erejét a pénz, a fegyverek, és a neoliberális média támogatásával működő, liberálfasizmusra hajló pártok alkotják.
Ezzel szemben a klasszikus demokrácia hívei az emberekre, az egyre tisztábban látó, a nagy médiaálomból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak, a „józan paraszti ész”-re, vagyis a nép erejére.
Európa döntés előtt áll, amelyhez egy nem kis horderejű egyenletet kell megoldania. Azok a lépések, amelyeket az egyenlet innenső oldalán, vagyis most, a következő hetekben-hónapokban és években teszünk, visszavonhatatlanul meghatározzák az egyenlet túloldalát, ahol eldől, vajon gyermekeink és unokáink életében egyáltalán megőrizhető lesz-e még a nemzeti önrendelkezés és a szuverén magyar államiság.
A lélektelen, a pénz mindenhatóságára alapozott szuperhatalmi törekvések elsöprő gazdasági erejükkel ezzel az alapvető emberi, közösségi és nemzeti igénnyel szemben állnak. Csakhogy a legerősebb birodalmak is összedőlnek, és vesztüket mindig az okozza, ha elhiszik magukról, hogy számukra nincs határ, és a nagyhatalmi cél bármely eszközt szentesít.
A világ nagyot változott, a médiauralom és az információs hatalom birtokában a csúcsoligarchák túllőttek a célon. A politika és a tudat manipulátorai az eddigi, öröknek hitt siker ellenére előbb-utóbb szembesülnek majd a kudarccal. Rájönnek, hogy kódjaikat megfejtettük, és álnok céljaik önmagukat leplezik le.
A legutóbb átírt kódrendszer szerint ha már fegyverrel nem sikerült a „demokráciát” más kontinensekre exportálni, akkor a szegénység és a helyi háborúk elől menekülő embermilliókat kell csapdába csalni.
A csapda maga Európa, amelynek téveszmés vezetői a jelek szerint elhiszik, hogy gyorsan és békésen át lehet írni a bevándorlók tudatát, ugyanúgy, mint gyökeresen eltérő közegben kialakult kultúrájukat. Holott a siker több, mint kétséges. Egy iszlámosított kontinens őslakossága az új honfoglalókkal szemben gyors ütemben fogja elveszteni a valaha a keresztény kultúrából eredő, de már jó ideje gyengülő civilizációs erőfölényét.
Az Európa szervezetébe került idegen testek két fronton támadnak. Miközben az arab világban tovább folynak a háborúk, új ideológiai és fegyveres összecsapások kezdődnek kontinensünk belsejében. Az Európai Unió jelenlegi vezetése térdre ereszkedett, és azóta folyamatosan térden áll a világcsendőrség szerepét betöltő Amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági befolyása előtt. Washington pedig ugyanúgy, ahogy az arab világban, most Európában jár el az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata szerint.
A nemzetállamokon belül közben megkezdődhet, illetve folytatódhat a „párhuzamos társadalmak” kiépülése, aminek következő lépéseként a bevándorlók túlmozgásos vitalitása előbb-utóbb autonómiatörekvésekhez vezet majd.
Az unió vezetői az illegális bevándorlás hasznairól beszélnek, és ezzel a népvándorlás jelenségét a legújabb kori rabszolgaság ködösített fogalomrendszerébe próbálják helyezni. Amint az első, több nemzedékkel ezelőtti bevándorlók Nyugat-Európába áramlása idején, most is azt gondolják, hogy az új „rabszolgák” majd elvégeznek minden olyan munkát, amellyel a szociális segélyből élő európaiak már nem szeretik bepiszkolni a kezüket.
Csakhogy ez a gondolkodás ezúttal alapjaiban téves. A mai migráns felkészülve érkezik, és azonnal nehezményezi, hogy kizsákmányolják. „Ismeri a jogait”, és nem tűri, hogy német, francia vagy éppen svéd szomszédai kevesebb munkával jobban éljenek nála. A migránsok számának növekedésével a munkavállalói öntudat is fölcsap, a munkahelyeken feltehetőleg szaporodnak majd a szakszervezeti tiltakozások, az utcán pedig a garázdaság, gyújtogatás, erőszak és kődobálás formáját ölti majd az elégedetlenség. Akár tetszik, akár nem, a védőfalakat most azonnal, a huszonnegyedik órában kell felállítani. Közös uniós elhatározással meg kell védeni a schengeni külső határokat és a dublini egyezményt.
A magyarországi szellemi honvédők is ezen munkálkodnak. Egy közösség erejét, akár párt, akár civilszervezet, az dönti el, hogy hány embert tudhat maga mögött őszinte meggyőződés alapján. A CÖF–CÖKA ma a Kárpát-medence legnagyobb civilszervezete. Ezt a megtisztelő pozíciót csakis a polgárok akaratából lehet elfoglalni, és csak addig, amíg a polgárok is így gondolják. A Békemenet százezreinek kiállása a magyar kormány szuverenitást védő politikája mellett megcáfolhatatlan tény volt, amelyet az
Európai Unió vezetői és baloldali pártjai is kénytelenek voltak tudomásul venni. Olyan védekező erődemonstráció történt Budapesten, amelyen kicsorbult minden pártideológiai fegyver, és amelyen elbukott a neoliberális ellenzék Brüsszelből támogatott, a hatalom visszaszerzésre irányuló, nemzetáruló puccskísérlete.
A CÖF–CÖKA kétirányú információrendszert működtet. Adó- és vevőállomással is rendelkezik. Szerintünk a helyes információkezelés alapvető szabálya, hogy először a bejövő információt kell fogadni és feldolgozni, majd annak eredményeként sugározni kifelé a közös véleményt. Így lehetünk a nemzeti haladó konzervativizmus – jelenleg és már hosszú ideje többségben lévő – támogatóinak szócsöve.
A magyarországi baloldali ellenzék ezzel szemben a kommunista hazugságvilág ártó örökségét viszi tovább. Azonban ebben a politikai szótárban is akad néhány gyöngyszem. A „huncut” hruscsovi mondás megérne egy értő elemzést. Nyikita Szergejevics egyszer azt találta mondani: „A politikusok mindenütt egyformák, ígérnek neked új hidat, még ott is, ahol nincs folyó.” A baloldali civil emberek érzelmeire apelláló bábfigurák, miután eltapsolták a nemzeti vagyon nagy részét, most a kormány és a nép erőfeszítései révén javuló költségvetésből osztogatva kívánják szavazati bázisukat megerősíteni. Elképesztően rövidlátó, populista pénzügyi ötletekkel próbálnak népszerűvé válni, miközben rég elfelejtették, hogy a nyolcéves kormányzás rabló tetteiért és a költségvetés manipulálásáért még mindig nem kértek bocsánatot
a magyar emberektől.
A másik oldalról, azaz jobbról közelítve viszont örömmel nyugtázhatnánk, hogy a szellemi honvédők által megfogalmazott és a CÖF–CÖKA által a társadalom felé visszasugárzott ötletekhez csatlakozva a Jobbik is – még ha jelentősen megkésve, de a forrást közzétéve – megjeleníti a maga elképzeléseit. Például, amikor elkezdtük szervezni a civil önkénteseket a fizikai határzár munkálatainak segítésére, gyorsan felkapták a kezdeményezésben megbújó, pártjuk javára fordítható lehetőséget.
A tény azonban egyértelmű, a honvédség az elmúlt években csaknem négyezer önkéntes tartalékos katonát képzett ki, akik ma is rendelkezésre állnak. Ehhez képest a két jobbikos országgyűlési képviselő belépési kérelme az önkéntes honvédek táborába csepp a tengerben. A történelem már bizonyította, hogy a haza veszélyeztetettsége esetén „mindnyájunknak el kell menni”.
Látható, hogy időnként az ötletgazda CÖF–CÖKA oldalvizére kerül a Jobbik. Például abban a felvetésben is, miszerint a migráció fő kérdéseiben az unió minden tagállamában népszavazást kellene kiírni. Páva utcai demonstrációnkon Bayer Zsolt szájából szó szerint elhangzott, amit most a Jobbik csak ismételgetni tud. A CÖF–CÖKA annak is a tudatában van, hogy az uniós jogszabály ebben a tárgykörben áldemokratikus, és nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések sorozatban zsákutcába futnak.
Innovatívnak lenni nem könnyű, és a konstruktivitás sem egyszerű feladat. Örömmel kell fogadnunk, ha a kormány elsőként foglal állást a hazánkat érintő fontos kérdésekben. Ez történt, amikor is az Európai Bizottság által ránk erőltetni kívánt kvótarendszert azonnal elutasította. Ilyen esetben sem szégyen a jó döntés mellett kiállni, azt megerősíteni és hozzá csatlakozni.
Végül le kell szögezni: a pártérdekek fölötti, össznemzeti célokat szolgáló szellemi vetélkedő számunkra nemes verseny, amelyben a részvételt magunkra nézve a győzelem igénye nélkül is kötelezőnek tekintjük.
A szellemi honvédő munka talán soha nem volt fontosabb, mint most, amikor a nemzet szuverenitása, identitásának megőrzése mellett elkötelezett emberek és közösségeik azokkal az erőkkel néznek szembe, amelyek az Európai Uniót nyilvánvalóan a népek olvasztókohójává kívánják átalakítani. Tudjuk, hogy van erő, amely megakadályozza a föderatív uniós elképzelések mindenáron történő keresztülvitelét, de ezt az erőt egész Európa számára nyilvánvalóvá kell tenni, föl kell mutatni.
Hazánkban is evidencia a két tábor szakadatlan ellentéte és elkeseredett küzdelme, de valójában világméretekben zajlik az ideológiai csata, helyi fegyveres konfliktusokkal fűszerezve. A tét nem kisebb, mint hogy a globalizáció eszméje és ellenállást nem tűrő gazdasági-politikai gépezete képes lesz-e legyőzni az önálló nemzetek Európájának karakteres, szubszidiaritásra épülő rendszerét.
A csapatok mindkét oldalon felsorakoztak. Most már a túlélés, a „ki kit győz le?” a kérdés. Ha nehéz is, ideje tudomásul vennünk, hogy a kiegyezés immár lehetetlen.
A szuperbirodalom hadseregének központi erejét a pénz, a fegyverek, és a neoliberális média támogatásával működő, liberálfasizmusra hajló pártok alkotják.
Ezzel szemben a klasszikus demokrácia hívei az emberekre, az egyre tisztábban látó, a nagy médiaálomból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak, a „józan paraszti ész”-re, vagyis a nép erejére.
Európa döntés előtt áll, amelyhez egy nem kis horderejű egyenletet kell megoldania. Azok a lépések, amelyeket az egyenlet innenső oldalán, vagyis most, a következő hetekben-hónapokban és években teszünk, visszavonhatatlanul meghatározzák az egyenlet túloldalát, ahol eldől, vajon gyermekeink és unokáink életében egyáltalán megőrizhető lesz-e még a nemzeti önrendelkezés és a szuverén magyar államiság.
A lélektelen, a pénz mindenhatóságára alapozott szuperhatalmi törekvések elsöprő gazdasági erejükkel ezzel az alapvető emberi, közösségi és nemzeti igénnyel szemben állnak. Csakhogy a legerősebb birodalmak is összedőlnek, és vesztüket mindig az okozza, ha elhiszik magukról, hogy számukra nincs határ, és a nagyhatalmi cél bármely eszközt szentesít.
A világ nagyot változott, a médiauralom és az információs hatalom birtokában a csúcsoligarchák túllőttek a célon. A politika és a tudat manipulátorai az eddigi, öröknek hitt siker ellenére előbb-utóbb szembesülnek majd a kudarccal. Rájönnek, hogy kódjaikat megfejtettük, és álnok céljaik önmagukat leplezik le.
A legutóbb átírt kódrendszer szerint ha már fegyverrel nem sikerült a „demokráciát” más kontinensekre exportálni, akkor a szegénység és a helyi háborúk elől menekülő embermilliókat kell csapdába csalni.
A csapda maga Európa, amelynek téveszmés vezetői a jelek szerint elhiszik, hogy gyorsan és békésen át lehet írni a bevándorlók tudatát, ugyanúgy, mint gyökeresen eltérő közegben kialakult kultúrájukat. Holott a siker több, mint kétséges. Egy iszlámosított kontinens őslakossága az új honfoglalókkal szemben gyors ütemben fogja elveszteni a valaha a keresztény kultúrából eredő, de már jó ideje gyengülő civilizációs erőfölényét.
Az Európa szervezetébe került idegen testek két fronton támadnak. Miközben az arab világban tovább folynak a háborúk, új ideológiai és fegyveres összecsapások kezdődnek kontinensünk belsejében. Az Európai Unió jelenlegi vezetése térdre ereszkedett, és azóta folyamatosan térden áll a világcsendőrség szerepét betöltő Amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági befolyása előtt. Washington pedig ugyanúgy, ahogy az arab világban, most Európában jár el az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata szerint.
A nemzetállamokon belül közben megkezdődhet, illetve folytatódhat a „párhuzamos társadalmak” kiépülése, aminek következő lépéseként a bevándorlók túlmozgásos vitalitása előbb-utóbb autonómiatörekvésekhez vezet majd.
Az unió vezetői az illegális bevándorlás hasznairól beszélnek, és ezzel a népvándorlás jelenségét a legújabb kori rabszolgaság ködösített fogalomrendszerébe próbálják helyezni. Amint az első, több nemzedékkel ezelőtti bevándorlók Nyugat-Európába áramlása idején, most is azt gondolják, hogy az új „rabszolgák” majd elvégeznek minden olyan munkát, amellyel a szociális segélyből élő európaiak már nem szeretik bepiszkolni a kezüket.
Csakhogy ez a gondolkodás ezúttal alapjaiban téves. A mai migráns felkészülve érkezik, és azonnal nehezményezi, hogy kizsákmányolják. „Ismeri a jogait”, és nem tűri, hogy német, francia vagy éppen svéd szomszédai kevesebb munkával jobban éljenek nála. A migránsok számának növekedésével a munkavállalói öntudat is fölcsap, a munkahelyeken feltehetőleg szaporodnak majd a szakszervezeti tiltakozások, az utcán pedig a garázdaság, gyújtogatás, erőszak és kődobálás formáját ölti majd az elégedetlenség. Akár tetszik, akár nem, a védőfalakat most azonnal, a huszonnegyedik órában kell felállítani. Közös uniós elhatározással meg kell védeni a schengeni külső határokat és a dublini egyezményt.
A magyarországi szellemi honvédők is ezen munkálkodnak. Egy közösség erejét, akár párt, akár civilszervezet, az dönti el, hogy hány embert tudhat maga mögött őszinte meggyőződés alapján. A CÖF–CÖKA ma a Kárpát-medence legnagyobb civilszervezete. Ezt a megtisztelő pozíciót csakis a polgárok akaratából lehet elfoglalni, és csak addig, amíg a polgárok is így gondolják. A Békemenet százezreinek kiállása a magyar kormány szuverenitást védő politikája mellett megcáfolhatatlan tény volt, amelyet az
Európai Unió vezetői és baloldali pártjai is kénytelenek voltak tudomásul venni. Olyan védekező erődemonstráció történt Budapesten, amelyen kicsorbult minden pártideológiai fegyver, és amelyen elbukott a neoliberális ellenzék Brüsszelből támogatott, a hatalom visszaszerzésre irányuló, nemzetáruló puccskísérlete.
A CÖF–CÖKA kétirányú információrendszert működtet. Adó- és vevőállomással is rendelkezik. Szerintünk a helyes információkezelés alapvető szabálya, hogy először a bejövő információt kell fogadni és feldolgozni, majd annak eredményeként sugározni kifelé a közös véleményt. Így lehetünk a nemzeti haladó konzervativizmus – jelenleg és már hosszú ideje többségben lévő – támogatóinak szócsöve.
A magyarországi baloldali ellenzék ezzel szemben a kommunista hazugságvilág ártó örökségét viszi tovább. Azonban ebben a politikai szótárban is akad néhány gyöngyszem. A „huncut” hruscsovi mondás megérne egy értő elemzést. Nyikita Szergejevics egyszer azt találta mondani: „A politikusok mindenütt egyformák, ígérnek neked új hidat, még ott is, ahol nincs folyó.” A baloldali civil emberek érzelmeire apelláló bábfigurák, miután eltapsolták a nemzeti vagyon nagy részét, most a kormány és a nép erőfeszítései révén javuló költségvetésből osztogatva kívánják szavazati bázisukat megerősíteni. Elképesztően rövidlátó, populista pénzügyi ötletekkel próbálnak népszerűvé válni, miközben rég elfelejtették, hogy a nyolcéves kormányzás rabló tetteiért és a költségvetés manipulálásáért még mindig nem kértek bocsánatot
a magyar emberektől.
A másik oldalról, azaz jobbról közelítve viszont örömmel nyugtázhatnánk, hogy a szellemi honvédők által megfogalmazott és a CÖF–CÖKA által a társadalom felé visszasugárzott ötletekhez csatlakozva a Jobbik is – még ha jelentősen megkésve, de a forrást közzétéve – megjeleníti a maga elképzeléseit. Például, amikor elkezdtük szervezni a civil önkénteseket a fizikai határzár munkálatainak segítésére, gyorsan felkapták a kezdeményezésben megbújó, pártjuk javára fordítható lehetőséget.
A tény azonban egyértelmű, a honvédség az elmúlt években csaknem négyezer önkéntes tartalékos katonát képzett ki, akik ma is rendelkezésre állnak. Ehhez képest a két jobbikos országgyűlési képviselő belépési kérelme az önkéntes honvédek táborába csepp a tengerben. A történelem már bizonyította, hogy a haza veszélyeztetettsége esetén „mindnyájunknak el kell menni”.
Látható, hogy időnként az ötletgazda CÖF–CÖKA oldalvizére kerül a Jobbik. Például abban a felvetésben is, miszerint a migráció fő kérdéseiben az unió minden tagállamában népszavazást kellene kiírni. Páva utcai demonstrációnkon Bayer Zsolt szájából szó szerint elhangzott, amit most a Jobbik csak ismételgetni tud. A CÖF–CÖKA annak is a tudatában van, hogy az uniós jogszabály ebben a tárgykörben áldemokratikus, és nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések sorozatban zsákutcába futnak.
Innovatívnak lenni nem könnyű, és a konstruktivitás sem egyszerű feladat. Örömmel kell fogadnunk, ha a kormány elsőként foglal állást a hazánkat érintő fontos kérdésekben. Ez történt, amikor is az Európai Bizottság által ránk erőltetni kívánt kvótarendszert azonnal elutasította. Ilyen esetben sem szégyen a jó döntés mellett kiállni, azt megerősíteni és hozzá csatlakozni.
Végül le kell szögezni: a pártérdekek fölötti, össznemzeti célokat szolgáló szellemi vetélkedő számunkra nemes verseny, amelyben a részvételt magunkra nézve a győzelem igénye nélkül is kötelezőnek tekintjük.
Szellemi honvédelem
A Kommunista Kiáltvány egyik tézise szerint a proletárnak nincsen hazája. Az úgynevezett kozmopoliták pedig az emberiség iránti szeretettel helyettesítik saját hazájuk szeretetét. Csakhogy a kisebb közösségen keresztül lehetünk felelős tagjai a nagyobbnak: aki elhanyagolja a családját, aligha lesz igazán áldozatkész hazafi. Aki nem tartozik valamely nemzethez - amely része az emberiségnek -, hogyan tartozhatna az egészhez? Csak az léphet elő világpolgárrá, aki előbb egy ország polgára volt.
Petőfi szavai, sajnos, ma is időszerűek:
„Más hazában híven őrzik mindazt, ami nemzeti, / ősi kincsét a magyar nép megveti és elveti. / A magyar magyarnak lenni elfeled, vagy szégyenel. Az ily elkorcsosult nemzet életet nem érdemel.”
Mi saját érdekünkben csak úgy lehetünk európaiak, ha megmaradunk magyarnak. Amennyiben a kulturális sokszínűséget értéknek fogadjuk el – márpedig az európai gondolkodás jelenleg ezt vallja -, nem kárhoztathatjuk a modern nemzeti tudatot céltudatosan megteremtő és vele együtt kultúrájának etnikus színezetet adó és tulajdonító értelmiség fáradozásait. Gondunk és bajunk akkor támad, ha ezek a törekvések egymás ellen irányulnak, vagy a kultúrák közötti különbözőséget alacsonyabb- vagy magasabbrendűséggel magyarázzák.
Egyén nincs közösség nélkül, ezért a család, a különféle természetes közösségek, a nemzetállam és a nemzeti identitás az emberi élet elemi feltételei.
A mai demokrácia természetes kerete a nemzetállam, minden ezen túlmenő próbálkozás – ugrás a sötétbe. Haza és haladás nem zárja ki egymást, de korlátokat állít ez a viszony. A közösség, a nemzet mint természetes képződmény, minden egyén morálisan jól berendezett életének a feltétele. A haladással sokan sokféle módon visszaéltek már: a közösségelvű kommunizmus, a szélsőséges individualizmus, a gnózis, azaz a tökéletes tudás mai formái, a szcientizmus ígéretei…
A nemzet értékét egyaránt megfogalmazzák bal- és jobboldali gondolkodók. A. Giddens a liberális nacionalizmus szükségességéről beszél. R. Scruton pedig így ír: „Egy életképes demokrácia olyan közösséget feltételez, amelyben az emberek összetartozónak érzik magukat, és amely iránt hűséget tanúsítanak. Megtapasztalják, hogy a közös »mi« részei” – olvasható a szerző A nemzetek szükségességéről írt kötetében.
A modern társadalmakban a korábbi közösségek többsége felbomlott, így az értékrend, a normáknak az életvitelre gyakorolt szabályozó és kontrolláló hatása meggyengült vagy megszűnt. Ez a legfontosabb kockázati tényező a mai magyar társadalom számára. Elpusztul ugyanis az a társadalom, amelyben felrúgják a közös játékszabályokat, erkölcsi alapelveket.
A patrióta nemzeti szemlélet újrateremtése a legfontosabb létkérdés. A nemzeti azonosságtudat a legerősebb gazdasági, társadalmi, testi-lelki egészséget védő tényező. A haza (patria) szoros kapcsolatban áll az „atya” (pater) fogalmával és valóságával. A haza örökségünk (patrimonium), azaz ama javak összessége, amelyet atyáink hagytak ránk. A haza tehát örökség, valamennyi polgárának közös java, s mint ilyen egyszersmind súlyos kötelességet is jelent. Isten a „mennyei haza” mellett „földi hazát” is adott, mely felelősség vállalására kötelez.Hogy kit tekintünk magyarnak, e kérdésre egyszerű a felelet. Azt, aki magyarnak vallja magát. Mindenkit „Kit magyarrá tett értelem / Parancs, sors, szándék, alkalom” – ahogy Ady Endre írja. (A tavalyi cselédhez).
A magyar nemzetbe nem lehet beleszületni: csak vállalni lehet és vállalni kell. Beleszületni csak a magyar népiségbe lehet. De a nemzetnek tagja lehet olyan is, aki nem a magyar népből származik. A nemzetet nem az etnikum konstituálja, hanem egyesegyedül öntudata és hivatástudata: szelleme.
„Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít, s választ el egy más múltú és más jelenű néptől” – összegzi Illyés Gyula. „A magyar az – írja -, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki egy nyomorult éhező vagy jogfosztott láttán, magát is sértve érzi emberi, magyar mivoltában.”
A katolikus társadalmi tanítás szerint a család, a nemzet és a haza nem helyettesíthető valóságok: ezek „természetes” formációk. Mind a család, mind a nemzet sajátos módon kötődik az emberi természethez, amelynek társadalmi dimenziója is van. A társadalmak kulturális és történelmi azonosságát a nemzet fogalma foglalja magában és táplálja. Az „idők teljességében”, miután Isten sokféleképpen szólt az emberekhez, végül ő maga lett emberré. „Valamennyi nemzet történetének végső soron az üdvösség történetébe kell torkollnia – mondta II. János Pál pápa. – Hiszen Krisztus azért jött a világba, hogy minden embert üdvözítsen.”
Petőfi szavai, sajnos, ma is időszerűek:
„Más hazában híven őrzik mindazt, ami nemzeti, / ősi kincsét a magyar nép megveti és elveti. / A magyar magyarnak lenni elfeled, vagy szégyenel. Az ily elkorcsosult nemzet életet nem érdemel.”
Mi saját érdekünkben csak úgy lehetünk európaiak, ha megmaradunk magyarnak. Amennyiben a kulturális sokszínűséget értéknek fogadjuk el – márpedig az európai gondolkodás jelenleg ezt vallja -, nem kárhoztathatjuk a modern nemzeti tudatot céltudatosan megteremtő és vele együtt kultúrájának etnikus színezetet adó és tulajdonító értelmiség fáradozásait. Gondunk és bajunk akkor támad, ha ezek a törekvések egymás ellen irányulnak, vagy a kultúrák közötti különbözőséget alacsonyabb- vagy magasabbrendűséggel magyarázzák.
Egyén nincs közösség nélkül, ezért a család, a különféle természetes közösségek, a nemzetállam és a nemzeti identitás az emberi élet elemi feltételei.
A mai demokrácia természetes kerete a nemzetállam, minden ezen túlmenő próbálkozás – ugrás a sötétbe. Haza és haladás nem zárja ki egymást, de korlátokat állít ez a viszony. A közösség, a nemzet mint természetes képződmény, minden egyén morálisan jól berendezett életének a feltétele. A haladással sokan sokféle módon visszaéltek már: a közösségelvű kommunizmus, a szélsőséges individualizmus, a gnózis, azaz a tökéletes tudás mai formái, a szcientizmus ígéretei…
A nemzet értékét egyaránt megfogalmazzák bal- és jobboldali gondolkodók. A. Giddens a liberális nacionalizmus szükségességéről beszél. R. Scruton pedig így ír: „Egy életképes demokrácia olyan közösséget feltételez, amelyben az emberek összetartozónak érzik magukat, és amely iránt hűséget tanúsítanak. Megtapasztalják, hogy a közös »mi« részei” – olvasható a szerző A nemzetek szükségességéről írt kötetében.
A modern társadalmakban a korábbi közösségek többsége felbomlott, így az értékrend, a normáknak az életvitelre gyakorolt szabályozó és kontrolláló hatása meggyengült vagy megszűnt. Ez a legfontosabb kockázati tényező a mai magyar társadalom számára. Elpusztul ugyanis az a társadalom, amelyben felrúgják a közös játékszabályokat, erkölcsi alapelveket.
A patrióta nemzeti szemlélet újrateremtése a legfontosabb létkérdés. A nemzeti azonosságtudat a legerősebb gazdasági, társadalmi, testi-lelki egészséget védő tényező. A haza (patria) szoros kapcsolatban áll az „atya” (pater) fogalmával és valóságával. A haza örökségünk (patrimonium), azaz ama javak összessége, amelyet atyáink hagytak ránk. A haza tehát örökség, valamennyi polgárának közös java, s mint ilyen egyszersmind súlyos kötelességet is jelent. Isten a „mennyei haza” mellett „földi hazát” is adott, mely felelősség vállalására kötelez.Hogy kit tekintünk magyarnak, e kérdésre egyszerű a felelet. Azt, aki magyarnak vallja magát. Mindenkit „Kit magyarrá tett értelem / Parancs, sors, szándék, alkalom” – ahogy Ady Endre írja. (A tavalyi cselédhez).
A magyar nemzetbe nem lehet beleszületni: csak vállalni lehet és vállalni kell. Beleszületni csak a magyar népiségbe lehet. De a nemzetnek tagja lehet olyan is, aki nem a magyar népből származik. A nemzetet nem az etnikum konstituálja, hanem egyesegyedül öntudata és hivatástudata: szelleme.
„Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít, s választ el egy más múltú és más jelenű néptől” – összegzi Illyés Gyula. „A magyar az – írja -, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki egy nyomorult éhező vagy jogfosztott láttán, magát is sértve érzi emberi, magyar mivoltában.”
A katolikus társadalmi tanítás szerint a család, a nemzet és a haza nem helyettesíthető valóságok: ezek „természetes” formációk. Mind a család, mind a nemzet sajátos módon kötődik az emberi természethez, amelynek társadalmi dimenziója is van. A társadalmak kulturális és történelmi azonosságát a nemzet fogalma foglalja magában és táplálja. Az „idők teljességében”, miután Isten sokféleképpen szólt az emberekhez, végül ő maga lett emberré. „Valamennyi nemzet történetének végső soron az üdvösség történetébe kell torkollnia – mondta II. János Pál pápa. – Hiszen Krisztus azért jött a világba, hogy minden embert üdvözítsen.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)