„Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.”

Ma, virágvasárnapon 130 esztendeje, hogy 1885. március 29-én, szintén virágvasárnapon megszületett Szabadkán Kosztolányi Dezső (†1936). A gyermek, aki utóbb a Nyugat ún. első nemzedékének egyik legjelentősebb művésze lett, a keresztségben apai nagyapja javaslatára a Desiderius, áhított jelentésű nevet kapta.

Kosztolányi Dezső, fotó: Halmi Béla. A képen jobb oldalt Kosztolányi saját kezű névaláírása zöld tintával (Budapest, 1927. március 13 előtt) – Színháztörténeti Tár

Egyik legmeghatározóbb gyerekkori emberi kapcsolata nagyapjához, Kosztolányi Ágostonhoz, Bem egykori századosához fűzte a költőt. Négy és féléves korában a nagyapa tanította meg írni és olvasni, később tőle tanulta az angol nyelvet is. (Kosztolányi Ágoston a szabadságharc leverését követően nyolc esztendőt töltött száműzetésben.) 1933–34-es naplójegyzeteiben a költő nagyapja halála pillanatához köti azt az élményt – a halállal, az elmúlással való találkozást – amely utóbb művészetének is meghatározó ihletőjévé vált.

„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor.
Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és holt közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. És verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.”

Kosztolányi Dezső: [1933–34-es napló], részlet. In: Uő.: Levelek – Naplók, Osiris, Budapest, 1996 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

Az ifjú Kosztolányi Dezső 1910 körül, Budapest, ismeretlen fotós felvétele – Színháztörténeti Tár

A halálfélelem, a megsemmisülés gondolata már kamaszkorában gyötörte. Erről tanúskodik a tizenöt éves fiú egyik naplójegyzete is:

„Tudjuk-e, hogy vagyunk? Ez bántott engem egész éjjel. Biztosak vagyunk-e arról? Hátha az élet csak egy álom, s nem létező semmi? S hogy mink vagyunk-e? S az emberiség nem végtelen-e? Azért nem tudjuk felfogni magunkat, mert végtelenek vagyunk, egyik a másikból ered s ismét visszatér, s az egész faj egy. Egyik megszületik, meghal, majd újra megszületik. S így igazságszolgáltatás is lehetne, megbüntetni az előbbeni életet önnönmagával. Ilyen és hasonló gondolatok ácsorogtak fejemben egész nap. Irtózatos kétség! Mikor jutok biztos kikötőbe???”

Kosztolányi Dezső: [1900–19001-es napló], részlet, november 17. In: Uő.: Levelek – Naplók, Osiris, Budapest, 1996 –Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

Kosztolányi első igazán kiemelkedő kötete az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai című ciklus. A képen a nyitóvers autográf részlete látható, Kézirattár – A kötet, amely első megjelenését követően még 1923-ig folyamatosan bővült, hozta meg a költő számára a népszerűséget. 

Kosztolányi költészete legjelentősebb teljesítményének utolsó kötetét, a Számadás címűt tartja az irodalomtörténet-írás. A kötet megszületésének hátterében minden bizonnyal ott húzódik Kosztolányi 1933-ban jelentkező rákbetegsége, a rajta elvégzett kilenc műtét iszonyata és a rövidesen bekövetkező haláltól való félelem is. A halál közelségében kiteljesedő líra a testi és a lelki szenvedéssel, a végső kérdésekkel, az élet miértjével, az egyén megsemmisülésével és megismételhetetlenségével foglalkozik.

A vad kovács, a szenvedés,
sötét pöröllyel döngöl engem,
szikrázva visszanézek, és
kormos dalát ővéle zengem,
Beh jó nekem, hogy nem kell élni,
csak az üllőre ráalélni,
engedni szépen, mit se tenni,
csak fájni így és várni, lenni.
Verj, vad kovács, világfutóvá,
érzéstelenné és meredtté,
tökéletessé és tudóvá,
kemény, fájdalmas műremekké.

Kosztolányi Dezső: A vad kovács – Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A Számadás-kötet és a modern magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Halotti beszéd című költemény, amely címével majd a zárlatban megismétlődő megszólításban („Édes barátaim”), s részben a vershelyzettel (a gyászolók közösségéhez való odafordulás), visszautal az első összefüggő magyar szövegemlékre is.

„Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.”

Kosztolányi Dezső: Halotti Beszéd, részlet – Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A Nyugat 1936 decemberében megjelent Kosztolányi-emlékszámának címlapja – Elektronikus Periodika Archívum

„…nyugodtan pihenhetsz Kosztolányi, aki Egyén Őfelsége bátor, igaz katonája voltál, többre becsülvén az embert az emberiségnél.”

Karinthy Frigyes: A zöld tinta kiapadt, 9. rész, részlet – Elektronikus Periodika Archívum